A Felföldi Bügyürge ügy

1. fejezet

 

Morcinak még mindig nagyon sok teendője akadt a Lakópark benépesítésével, de soha nem panaszkodott, szorgosan intézte a beköltözők ügyeit, szerződéseket írt alá, alaprajzokat magyarázott el tucatszám, újabb és újabb lakókat győzve meg a Martin Vogel Élmény- és Lakópark előnyeiről. Egyik nap érdekes telefonhívást kapott.

– Halló! Itt Morci igazgató beszél! Kihez van szerencsém?

– Felföldi Bügyürge vagyok! – hallatszott a vidám csaholás a telefonkagylóból. – Érdeklődni szeretnék, van-e kutyáknak hely a Lakóparkban?

– A kérdéssel éppen most foglalkozik az Igazgatóság – felelte óvatosan Morci. – Lakóparkunk alapeszméje, hogy vadállatok népesítik be, ugyanakkor alapszabályunk egyetlen mondata sem tiltja háziasított rokonok befogadását. Magánemberként azonban arra kell figyelmeztetnem, hogy kezdetben egy egészséges ellenérzésre kell számítania, amelyet a vadon élő állatok joggal éreznek egy kutya társaságában. Gondoljon a vadászatra, a kotorékok kikaparására, az állandó ugatásra, amely felborzolja a csendhez szokott erdei állatok kedélyét, hogy csupán néhányat említsek a sok-sok ellenvetés közül.

– Tudom, tudom – helyeselt Felföldi Bügyürge a vonal másik végéről. – Én magam is elítélem az efféle megnyilvánulásokat, kaptam is eleget emiatt kutyatársaimtól. Túlzott liberalizmusom miatt kiközösít a kutyatársadalom, emiatt kutyául érzem magam, ám a vadon sem fogad be, mert túl sok van a kutyák rovásán. Akkor most világéletemben szenvedni fogok ettől? Pedig hosszas gondolkodás után jutottam arra az elhatározásra, hogy beköltözöm a Lakóparkba, amely már nem a vadon, de nem is az a steril emberi környezet, amelyben a kutyák olyan magasan hordhatják az orrukat, kiközösítve minden más állatot, hogy egyeduralkodók lehessenek az emberek társadalmában!

– Ezt találóan fogalmazta meg, kutya úr – szólt közbe elismerő hangon Morci. – Én magam is sokáig éltem emberek között, pontosan tudom, miről beszél! Találkoznunk kellene, és majd meglátjuk, mi lesz! Addig is, tájékozódni fogok a különféle állatközösségeknél, hogyan fogadnának egy magafajta ebet itt, a lakóparkban. Apropó, milyen fajta is ön?

– Tacskó vagyok, mégpedig a Karchegyi vérvonalból, ez a fajta őshonos errefelé. Persze, őseink Németországból származtak, úgy egy-kétszáz évvel ezelőtt kerültünk erre a vidékre. Tudom, tudom, Morci úr, máris kattint egyet számítógépén és Interneten keres utánam, helyesen is teszi, mert rajta vagyunk a neten. Persze, hogy vadászkutya vagyok, a nyúl, a borz, a vaddisznó, a szarvas és a róka vadászatához is használják a fajtámat, legyen ez a vadászat föld fölött vagy föld alatt! Azért mondom, hogy a fajtámat, mert az én családomban az ilyesmi nagyon régóta nem szokás! Már az ükapám is szobakutya volt, saját fotelből evett és pöttyös labdát tartott az ágya mellett! Elképzelheti, hogy én milyen elkorcsosult lehetek, a negyedik generáció már teljesen elvette a kutyaságomat! Nem vadászok én senkire, főleg a felsorolt állatokra nem! Szeretnék békében élni, magammal is meg másokkal is! Ha sor kerül egy személyes találkozásra, viszem magammal a pedigrémet is!

– Természetesen szeretettel várjuk, Felföldi úr! – felelte Morci. – Meg is beszélhetünk most egy időpontot, örömmel látom egy kis beszélgetésre. Közben meg körbejárjuk a Lakóparkot és megismerkedhet a részletekkel is!

 

2. fejezet

 

Ahogy befejezte ezt a nem mindennapi telefonbeszélgetést, Morci azonnal hívta Jakabfy Jakabot. A vadász éppen ráért, így Morci átment hozzá és azon melegében beszámolt neki Felföldi Bügyürgével folytatott beszélgetéséről. Jakabfy Jakab ritkán figyelt ilyen intenzitással, mint most, arcán egy izom se mozdult, úgy hallgatta végig Morci részletes beszámolóját. Amikor Morci befejezte, mély csend lett a szobában, mindketten gondolataikba temetkeztek.

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Morci. – Hogy bekövetkezett. Hogy olyan mérföldkőhöz értünk, amit eddig is vártunk, de egyszersmind féltünk is, hogy bekövetkezik. Amikor az emberi társadalom és a vadtársadalom közötti határok megbomlanak. Amikor háziállat akar beköltözni a vadak országába. Mi tegyünk? Hogyan döntsünk?!

– Súlyos kérdések ezek, Morci barátom, súlyos kérdések ezek! Amikor létrehoztuk a Lakóparkot, az emberektől igyekeztük megvédeni az Erdő lakóit, az emberek eszközeivel akartuk megállítani mindazt a helyrehozhatatlan pusztítást, amelyet az ember követ el saját környezete ellen! Te is részese voltál a projektnek, láttad, milyen sikeresek voltunk, és ez a siker fog most ellenünk fordulni! Az emberek világa be akar kéredzkedni a mi világunkba, mert látja, a miénknek van jövője, ez a világ képes csak megmenteni a Földet a környezeti katasztrófától! De mi történik majd, ha engedünk nekik, és tényleg beengedjük őket?! Először csak kevesen lesznek, nem is az emberek jönnek, hanem hűséges társaik, akik pontosan látják, mi történik az ő világukban, ám helyzetüknél fogva képtelenek hathatós cselekvésre. Jönnek a kutyák, a macskák, az egyéb házikedvencek, akik kalitkában, bársonypárnák közt vagy éppen állatkórházban születtek, egy percet sem töltöttek erdőben, nem szűkölködtek vízben, élelemben, műanyag játékokban!

– Ezek az állatok nem fognak tudni együtt élni a mi állatainkkal! – folytatta az okfejtést Morci. – Ezek számára az emberi társadalom szabályai a betartható szabályok! Nagyobb ellentét lesz közöttük, mint az ember és a vadon élőlényei között!

– Bizony, pontosan erre gondolok, Morci barátom! – bólintott Jakabfy Jakab. – És arra, hogy tisztázatlan lesz ezeknek az állatoknak a jogi helyzete. Perelni fognak bennünket, barátom, ha csak egy állatot is befogadunk! Az állatjogok nem léteznek az emberi társadalomban, ilyet nem alkotott meg senki! Helyesebben, az állatoknak számos joga van az emberi társadalomban, de ezek csak papíron létező, úgynevezett „alvó jogok”! A legfontosabb jogot, amely minden jogot aktiválna, életre keltene, még nem kapták meg! Ez pedig az önrendelkezési jog! Az állat ezért nem lehet önmaga szószólója, ezért gyakorolhatja csupán az emberen keresztül jogait! Nem választhatja meg például a gazdáját, s egyáltalán, nem választhatja meg szabadon saját lakóhelyét! Ezért fogunk pert veszteni az emberi társadalommal szemben, Morci barátom, mert az állat nem perképes!

– Mégis, mit tehetünk akkor? – kérdezte bizonytalanul Morci. – Ha elterjed a híre, hogy visszautasítjuk az emberi társadalomból elmenekülő állatokat, és ezzel sorsukra hagyjuk őket, akkor a megítélésünk hamarosan romlani fog! Ez meglátszik majd nevelőapám, Martin Vogel pénzügyi eredményességén, ami továbbgyűrűzik ránk, a Lakóparkra. A befektetők elbizonytalanodnak, a Lakópark nem gyarapodik, hanem visszafejlődik! Ezt nem engedhetjük! Túl sokat áldoztunk már az álmainkért, túl sokan bíznak bennünk, hogy sikerül megtartanunk eddigi eredményeinket, nem beszélve arról, hogy a Lakóparkkal egy alternatív mintát mutatunk az egész világnak!

– Nyugodj meg, Morci, én sem akarok mást, mint te, csak pragmatikusabban szemlélem a világot! Azzal, hogy azt mondtam, az állat nem jogképes az emberrel szemben, még nem állítottam, hogy reménytelen a helyzetünk! Harcolni fogunk, mégpedig az emberek fegyverével! Perelni fogunk! Kipereljük Felföldi Bügyürgét az emberek társadalmából, erre a szavamat adom! Megmutatjuk, hogy olyan erő van a kezünkben, amely ellen még az emberek sem tehetnek semmit, annál is inkább, mert a Lakópark mögött szintén emberek állnak, egy szebb, új világ előhírnökei!

– Ezt olyan szépen mondtad, Jakabfy barátom! – mondta meghatottan Morci, és egy könnycseppet törölt ki jobb szeme sarkából. – Tudod, hogy én ezerszázalékosan az állatokkal érzek együtt, és minden kudarc érzékenyen érint, olybá veszem, mintha minden egyes kudarccal vesztettünk volna valamit abból az egységből, amit ez a Lakópark jelent mindannyiunknak!

– Tudom, Morci, hisz én is így érzek! – tette Morci vállára kezét Jakabfy Jakab. – Akkor kérlek, szervezd meg ezt a találkozót, és tudjuk meg ettől a tacskótól, mi szél hozza őt ide, a mi Lakóparkunkba!

 

3. fejezet

 

Egy verőfényes, szép szeptemberi napon került sor a találkozóra. Morci és Jakabfy Jakab Paula mama kocsmáját adta meg találkozási pontként a tacskónak. Jól tudták, mit cselekednek, nem akarták a Lakóparkban felizzítani a kedélyeket mindjárt az elején, úgy tervezték, Felföldi Bügyürgét Jakabfy Jakab régi vadásztáskájában csempészik be a főépületbe, és csak akkor mennek tovább, ha az Állattanácsokkal való találkozás nem fullad nagyobb botrányba!

Még egy hihetőnek látszó fedőtörténetet is kitaláltak: Jakabfy Jakab Makrancoson lakó unokahúgára kenik az egészet! A kisasszony külföldre utazott, csak éppen elfelejtett gondoskodni házikedvencéről, a bolondos de barátságos tacskóról, Felföldi Bügyürgéről. Jakabfy Jakab is csak tegnap tudta meg az egészet, és lóhalálában sietett Makrancosra, hogy mentse ami menthető. Így került hozzá a tacskó, legalább két hétbe telik, míg visszakerül a szerencsétlen megszokott környezetébe!

A találkozó helyének megválasztása telitalálat volt. Senkit nem érdekelt az a tacskó, aki bőrtarisznyával az oldalán várakozott a kocsma előtt, a bicikliparkoló közvetlen szomszédságában. Ha egyáltalán valaki fel is figyelt volna rá, azt hihette, hogy szomjas gazdáját várja szegény ilyen nagy türelemmel.

Amint a szekér a kocsma elé kanyarodott, Jakabfy Jakab a megállapodás szerint halkan füttyentett és a kutya máris a kocsi mellett termett. Morci hirtelen mozdulattal lenyújtotta a karját, a kis állat beleugrott a tenyerébe, Morci pedig ugyanazzal a lendülettel hátradobta a tacskót a szekér hátsó részében már előkészített kis szénaboglyába. Olyan hirtelen játszódott le mindez, hogy senki sem vette észre, mi történt.

Csak akkor szólaltak meg, amikor már mindannyian kényelmesen letelepedtek Jakabfy Jakab irodájában. Jakabfy Jakab szokása szerint íróasztalához ült, Morci és Felföldi Bügyürge pedig az íróasztal előtti fotelekben foglalt helyet. A tacskó pontosan olyan pózban ült, ahogy az emberek szoktak, két mellső lábát mellkasán átfogva felváltva figyelte Jakabfy Jakabot és Morcit.

– Akkor hát legyen üdvözölve nálunk, kedves uram! – törte meg a csendet Jakabfy Jakab. – Itt senki sem hall bennünket, a személyzetet hazaküldtem, üres a ház. Kérem, először is mutatkozzon be, feltételezem, bennünket már ismer. Én Jakabfy Jakab vagyok, ennek az intézménynek a megálmodója, barátom pedig a nagyszerű barát és munkatárs, Morci!

– Igen, jól ismerem önöket, mindent tudok e nagyszerű párosról! – kiáltott vagy inkább élesen vakkantott Felföldi Bügyürge. – a teljes családnevem Karchegyi Csigavér Barnabásgyöki Tilinkó Alföldi Felföldi Bügyürge Kópé. Amint látja, kedves Jakabfy Jakab uram, szoros rokonságban vagyok a karchegyi testvérekkel, akik cirkuszban léptek fel mint bohóckergető páros, és rettentő csigavérükről voltak híresek; aztán rokonaim között tisztelhetem Barnabásgyöki Tilinkó úrhölgyet, aki egy valódi bárónál teljesített szolgálatot valamikor a nyolcvanas években; továbbá büszkén viselem közvetlen őseim nevét, nevezetesen Alföldi Kislapát Kergelenke volt az édesanyám, Felföldi Antré Guzomics volt az édesapám.

– De tessék, itt van a pedigrém – nyújtotta oda Jakabfy Jakabnak az összetekert családfát a Tacskó. – Minden részletesen benne van, még az is, hogyan lett Kópé a ragadványnevem.

– Rettentően kiegyensúlyozott gyermekkorom volt a Palády családban – folytatta ismét hátradőlve Felföldi Bügyürge. – Ott született édesanyám, ott született édesapám és ott születtem én is! Az ő gazdáik neveztek el engem, szüleim pedig örömmel fogadták el a nevet, Bügyürge, mert olyan édes, olyan aranyos kis bügyürge voltam!… Aztán a gazdáim lányához kerültem, Karolához, hála Istennek, ő is rajongott értem!

– Szép családfa – helyeselt elismerően Jakabfy Jakab. – Ha megengedi, Felföldi úr, készítek belőle egy másolatot, a kérelemhez szükséges is lesz egy példány. Már amennyiben ez a kérelem elbírálásra kerülhet. Nem akarom hitegetni, ezért mindjárt a tárgyra térek. Beszéltem az Állattanácsokkal. Hajlandóak befogadni önt, ha nyomós indokai vannak az emberi társadalom elhagyására. Egyedi elbírálást akarnak, nem szeretnék, ha ezentúl minden jöttment macska, kanári vagy házigörény gondolna egyet, és elszökne, mert véleménye szerint a gazdája nem úgy szólt hozzá, ahogyan ő elvárta! A „jöttment” szót ők használták, ezért elnézést kérek, az én számat ilyen szó sohasem hagyná el!

– A legtöbb állatot az a kérdés izgatta leginkább, miért is akarja ön elhagyni az emberi társadalmat, ha ennyire szerették ott? – folytatta Jakabfy Jakab. – Nem érzi úgy, hogy hálátlan lesz az emberek szemében, ha váratlanul elhagyja őket, és hagyja, hogy bánkódjanak maga után?! Mert gondolom, a címét nem akarja megadni, nehogy ön után jöjjenek, megtalálják, és a törvény erejénél fogva hazavigyék! Ez jogi kérdés is, Felföldi úr!

– Kérem, szólítson Bügyürgének, azt már annyira megszoktam! Tudom, hogy itt jogi kérdések is felmerülnek, ezért javaslom, hogy kössünk egy önkéntességen alapuló szerződést, amelyben én kijelentem, hogy szabad akaratomból, önként jelentkeztem a Lakóparkba, és az ebből fakadó jogi bonyodalmak következményeit teljes mértékben magamra vállalom!

– Ezt minden további nélkül megtehetjük – vont vállat Morci. – Ettől azonban ön még mindig az ő tulajdonuk marad, és akármennyire is kedves a gazdája, bizonyos Palády Karola, bizonyára visszaköveteli önt! És a jog őmellette fog állni! Vannak további érvei is a távozása mellett, vagy csupán érzelmi alapon hozta meg döntését?

– Ezek az emberek és az ő jogi útjaik! – csapott mérgesen a térdére Felföldi Bügyürge. – Annál azért több érvem van, hogy olyan egyszerűen keresztülhúzzák az elképzeléseimet! Az emberi társadalom eleven, közismerten értelmes, találékony és okos kutyának tart, de azt is tudják, hogy nem tartozom a legengedelmesebb fajtához, az akaratosságom szerintük néha már komikus! Közismert, hogy ragaszkodom a gazdámhoz, de hajlamos vagyok arra is, hogy vadászösztöneim hatására magányos felfedezőurakra induljak! És most ezt akarom tenni! Ez illik energikus, mozgékony alkatomhoz, a változás, az önálló cselekvés! Bátor vagyok, szimatom kitűnő, a többi kutyával jól kijövök, de nem riadok vissza a harctól sem, ha erre kerülne sor! Gondolkodásom független, ugyanakkor jó alkalmazkodó vagyok. Ezek az én tulajdonságaim, uraim, ezek birtokában jutottam arra az elhatározásra, hogy végleg szakítok környezetemmel, amelyben felnőttem, amely mindezidáig alakította, formálta jellemem!

– Ez igen szimpatikus nekünk, Felföldi úr, önben egy nagyszerű társra lelnének a lakóparkiak! De először abban segítsen nekünk, milyen indokok alapján döntsünk ön mellett?! Milyen körülmények hatására akarja elhagyni eddigi otthonát, milyen jogi tények alapozzák meg e sorsfordító döntést!

– Hát jól van, uraim, vágjunk bele – tette keresztbe lábát a tacskó. Bal könyökével rátámaszkodott a fotel karfájára és egy mélyet sóhajtott. – Hosszú lesz a történet, de annál velősebb, ahogy mifelénk mondanák. Akkor hát, ha megengedik, uraim, elmondom életem történetét.

 

4. fejezet

 

– Onnan kezdeném, hogy megszülettem – fészkelődött el kényelmesen Felföldi Bügyürge, nem törődve azzal, hogy Jakabfy Jakab halkan felszisszen, Morci pedig türelmetlenül lefejti magáról a nyakkendőt. – Aranyos kiskutya voltam, ez tény, de ennek részletezése most talán nem is tartozik ide. A családra, ahol éltem, egy rossz szavam sem lehet, tisztán tartottak, pórázra csak akkor kötöttek, ha az utcára léptünk, a szobatisztaságot pedig már az első hetekben megtanították nekem.

– Szinte észrevétlenül telt el életem első öt éve, amit annak is köszönhettem, hogy a városon kívül, egy gyönyörű házban éltünk. A háznak nagy kertje volt, gyakorlatilag a szabadban éltünk, csak esőkor meg télen kényszerültünk komolyabb fedél alá.

– Aztán bekövetkezett a baj! – törölte meg homlokát Felföldi Bügyürge. Látszott, hogy a múlt egyre halványuló emléke még mindig megviseli. – Gazdámék leánya, Karola nagykorú lett, ugyanabban az évben fel is vették az egyetemre, ennek okán a városban kapott egy lakást szüleitől. Nem volt kérdés, hogy engem magával vigyen, hiszen előtte is az ő kedvence voltam.

– Közbevetőleg, mivel nem a városban nőttem fel, hamarabb észrevettem a bántó dolgokat, kritikusabban szemléltem az urbánus kutyaéletet. Karolával való gyakori sétáink alatt számos kutyatárssal beszélgettem, és bízvást mondhatom, ezek a beszélgetések egyre jobban megvilágították számomra azt a tényt, hogy valami nagy baj lehet az ember-kutya kapcsolatban, valamit nagyon félreértelmez a városi ember, kutya egyaránt!

– De visszatérve a történetemhez, a lakás gyönyörű volt, apró terasszal a kert felé. Nekem is jutott egy icike-picike szoba, persze, nekem nem volt ez a szoba olyan icike-picike, éppen megfelelt. Egyetlen hátrányként kell említenem, hogy a lakás harmadik emelten volt, és innen gyakorlatilag csak a gazdámmal együtt tudtam lejutni. Ismétlem, nem panaszkodásként mondom, más ebeknek még ennyi sem jut, maximum az asztal alatt kapnak egy icipici helyet.

– És ez az első dolog, amit említeni szeretnék – emelte fel jobb mellső lábát Felföldi Bügyürge, – a megfelelő lakhatáshoz való jog, a méltó élettér biztosítása… Látom, jegyzetel, Morci uram, jól is teszi, mert a végére el szoktam felejteni, mit is mondtam az elején, hiába, ilyenek a tacskók, izgága népség, szeret okosakat mondani, csak nem jegyzi meg!

– Azt is megfigyeltem, hogy a városi kutyák nagy része elégedetlen a gazdájával. Beszélgetőpartnereim számos okot felsoroltak, többek közt a megfelelő erőnlét hiánya, mármint az embereké, ami gátolja a jó kutya-gazda kapcsolat kifejlődését. Második helyen a közömbösség, a nemtörődömség áll, a gazdákat abszolút nem érdeklik kutyáik valódi szükségletei, nem akkor etetik, amikor éhezik, nem akkor sétáltatják, amikor neki lenne rá szüksége… és ettől a kutya rövid időn belül letargikus lesz, idegei egyre gyakrabban felborzolódnak, már egy „Hé, te vakarcs, gyere csak ide!” mondaton is felkapják a vizet! A nagyobbak ilyenkor kezdenek harapósak lenni, a kisebbek pedig fejhangon ugatnak, le se lehet őket állítani! Hiába viszik őket állatpszichológushoz, az is csak az embereknek tud tanácsot adni, nem az ebeknek, így teljesen felesleges minden fillér, amit ilyen célra fordítanak az emberek!

– Kérdem én, miért csak az ember választhat kutyát, miért nem választhat a kutya embert, azaz gazdát! És itt értünk el a második kutyajoghoz, a szabad gazdaválasztás jogához!

– Szinte csak panaszokat hallottam kutyatársaimtól! – sóhajtott Felföldi Bügyürge. – Csak a jogtiprás, csak a zsarnokság mindenütt! Az emberek társadalma az állatszeretet hirdeti, de ez nem más, mint uralkodás a kedvencek felett! Itt van például a ruházathoz való jog!

– Megkérdezi egyáltalán valaki a kutyáját, hogy milyen ruha tetszik neki?! Dehogy kérdezi! Ezért aztán a kutyák vagy csinosak vagy nevetségesek, vagy túlöltözöttek vagy éppenséggel mindenük kilátszik! A nagyobbakat nem merik kinevetni a többiek, ezért minden bajukat a kicsiken töltik ki, az olyanokon, mint én is vagyok!

– Ám ami szerintem a legfontosabb – emelte fel jobb mellső lábának kisujja körmét Felföldi Bügyürge, hogy nagyobb nyomatékot adjon minden egyes szavának, – a legfontosabb a fertőzésmentes élethez való jog! És ez az a terület, ahol az emberi civilizáció közvetlenül veszélyezteti fajtársaim mindennapjait!

– Láttak már nagyvárosi utcát? – fordult Felföldi Bügyürge először Jakabfy Jakab, aztán Morci felé. – Gondolom, igen, látom, hogy bólogatnak. Mert hogy mivel is találkozunk egy emberek lakta nagyváros utcáin? Hát szeméttel, szerteszét hányt zacskókkal, vizes flaskákkal, köpéssel-hányással, hogy a sima vizelésről már ne is beszéljünk! Elnézést kérek, és már futkározik a hideg a hátamon e témák puszta említésétől is, de a tény az tény, a valóság az valóság! Az emberek utcái egyáltalán nem azok a vegytiszta ösvények, amiket a vadon élő állatok az erdőben megtapasztalhatnak! A vadállatok nem piszkítanak mindenfelé, nem ott végzik el a dolgukat, ahol rájuk jön! Nem! Minden állat kialakítja a maga piszkítóhelyét és oda pakol! Ja, hogy a városi kutyák is ezt teszik?! Persze, mert az ember erre szoktatja őket! Sürgős a dolog? Irány az utca! Sétának álcázott közterületszennyezés folyik, uraim, és ezt nem a kutyák akarják, nem! Arról nem is beszélve, hogy az utca nemcsak a kutyák dolgival van tele, legalább ugyanennyi az emberek által elkövetett szörnyűség is!

– Kérem, ne szóljanak bele, még nem végeztem! Ha megszakítanak, a felét elfelejtem, mert jegyzeteket nem tudok készíteni, így mindent kénytelen vagyok a fejemben tartani!

– Mert hogy mi is a valóságos különbség az ember és a kutya között? Ne jöjjenek azzal, hogy az intelligencia, mert ez nem igaz, és nem is erre gondoltam. Azzal se vágjanak közbe, hogy a kutya nem jár iskolába, az ember meg igen, mert ez a tény egy cseppet sem befolyásolja az embert a kutyával való bánásmódban! Láttam már háromdiplomás embert a kutyáját verni, és láttam iskolázatlant, aki testvériesen megosztotta minden falatját ebével!

– A valóságos különbség, uraim, a függőleges kiterjedésben van! Míg a legkisebb ember is nagyobb állva egy kutyánál, addig a legnagyobb kutya sem magasabb egy átlagembernél! És ez itt a lényeg! Mert az szagolgat többet, aki lejjebb van, ez igaz más élethelyzetekre is, de most kifejezetten a kutyákra céloztam! A kutya az, uraim, aki vízszintesen közlekedik és ezért kénytelen mindenbe belelépni, mindent megszagolni, és mindezt haza is vinni! A kutyának jut a büdös, a kutya lépked mezítláb a piszkos járdán, a kutya szagolja más kutyák szagát! És ne jöjjenek nekem az ösztönökkel!

– Mindez nem lenne törvényszerű, ha az emberek társadalma másként határozná meg az ember és a kutya viszonyát! Sőt, másként határozná meg az ember és ember viszonyát! Az ember tűri el, hogy állatai bepiszkítsák az utcákat, fertőzéseket terjesszenek, amiket más állatok behurcolnak gazdáik otthonába! Erre mondtam én, hogy a kutyáknak joguk lenne a fertőzésmentes környezethez! A kutya csak és kizárólag azért szagolja más kutyák piszkát, mert az utcán felkínálják neki, megállnak mellette, és ilyeneket mondanak, hogy „Nézd, milyen jó a szaglása, kilométerekről megérzi más kutyák szagát!”; meg olyat, hogy „Ezek úgy ismerkednek, hogy egymás hátsójába dugják az orrukat!” Fúj! Hát mit tegyünk, ha csak és kizárólag ilyen szagminták állnak rendelkezésre, hogy azonosítsuk fajtársainkat! Tisztább utcákat, tisztább kutyákat és tisztafejű embereket, de azonnal! Ez a mi tisztálkodáshoz való jogunk!

– Aztán meg itt van a párválasztás kérdése, uraim! Na, ez egy további problémaköteg! Kérdem én, hogyan szerezzek párt magamnak, ha gazdáim egy percre sem engednek el maguk mellől? Ezért van annyi korcs is, mert mindent olyan szervezetlenül meg hirtelen kell csinálni! Aztán meg viseljük a következményeket! A hirtelen kapcsolatok következménye, hogy utódaink nem tisztelnek eléggé bennünket, mert idő sincs arra, hogy jobban megismerjük egymást! Ezt is ki kellene emelni a vádiratban, a társkeresés, párválasztás szabad jogát! És akkor még nem beszéltem az ugatás jogáról, illetve ennek ellenkezőjéről, a csend jogáról!

Felföldi Bügyürge itt elhallgatott. Arca végtelen szomorúságot tükrözött, mellső lábaival tétován kapkodott a levegőbe. Összességében egy nagyon szerencsétlen ebnek látszott, Jakabfy Jakab is, Morci is sajnálattal és részvéttel tekintettek rá.

– Nagyon örülök, hogy mindezt ilyen részletesen elmondta nekünk, Felföldi úr! – szólalt meg nagysokára Jakabfy Jakab. – Bennünket teljesen meggyőzött. Minden mondata ült, ahogyan mifelénk mondják! Ahogy pergette a szót, úgy adott egyre több és több érvet számunkra a harchoz! A kezünkben vannak tehát a jogi válaszlépések. Kérek három napot, és a védelem készen áll bármilyen furfangos támadásra. Egyeztetnem kell Martin Vogellel is, az ő jogászai végső formába fogják önteni érveinket!

– De most itt az ideje a kikapcsolódásnak, Felföldi úr – csapott a saját térdére Jakabfy Jakab és ez nála már a kikapcsolódás kezdetét jelentette. – Háromnapos tanulmányutat szerveztünk önnek, ez idő alatt alkalma lesz találkozni az Állattanácsok képviselőivel, körbevezetjük a Lakóparkban, ahol annyi családdal találkozhat, amennyihez kedve van, továbbá megismerkedhet Lakóparkunk vezető személyiségeivel, akik végeredményben naggyá tették ezt a helyet! Mulatságra fel, szóljon a dal, Felföldi úr, tegyük félre a munkát egy kicsit!

 

5. fejezet

 

Az Állattanácsokkal való találkozásra a Jakabfy Jakab által alapított Vadasparkban került sor, a téli nagyetetőnél, amelynek oldalai nyitottak voltak, tetejét nád fedte, védve az élelemért érkező állatokat, nehogy étkezés közben is küzdeniük kelljen esővel, havazással, no meg azért, hogy az élelem is szárazon maradhasson. Itt volt akkora hely, ahol elférhettek a meghívottak, szabadon és mégis tetővel a fejük felett.

A nagy etető egyik végében, felfordított és szalmával letakart jászlon foglalt helyet Jakabfy Jakab, Morci és természetesen Felföldi Bügyürge, a merész városi tacskó, aki egyik pillanatról a másikra borította fel a Lakópark nyugalmát, amikor először tárcsázta Morci igazgató számát!…

Ott volt minden városrész képviselője, közöttük is régi ismerősünk, Soltész papa a Kisállatok Érdekvédelmi Szervezetétől, a Medve a Nagyvadak Helyiérdekű Fórumától, továbbá szép számban jelentek meg farkasok, vaddisznók, de még a szárnyasok sem maradtak távol a vitaesttől! Mindenki nagy hirigre számított, páran elérkezettnek látták az időt, hogy beolvassanak a kutyáknak, Agyar vaddisznó pedig piros sálat kötött a nyakába, ezzel is jelezvén, hogy vezérszónoki szerepre szánta el magát. Többen suttogták, hogy Agyar vaddisznó koma az egész háziállatság ellen emeli fel a szavát, és a végén olyan törvényt akar elfogadtatni, amellyel örökre kitilthatják a Martin Vogel Élmény- és Lakóparkból az emberi világban élősködő, magukat háziállatnak nevező korcsokat!…

Legtöbben azonban inkább kíváncsiságból jöttek el, szerették volna látni, hogyan könyörög egy háziállat az életéért, milyen indokokkal kéri bebocsátását a vadak közösségébe! Ha nem is tudták olyan pontosan megfogalmazni aggodalmaikat, mint azt Jakabfy Jakab és Morci tette, ők is érezték, a Lakópark története válaszút elé érkezett, és nagyon sok múlik azon, hogyan, milyen döntésekkel hagyják ott a rendezvény helyszínét a résztvevők!…

A nagyetető megtelt, a meghirdetett kezdési idő is elmúlt, így Jakabfy Jakab felállt és a tömeg elé lépett, hogy elkezdje beszédét. Hirtelen csend lett, még a csigák neszezése is abbamaradt, olyan feszült figyelemmel fordultak vezetőjük felé a lakóparkiak.

– Tisztelettel köszöntök mindenkit gyűlésünkön! – kezdte szertartásosan Jakabfy Jakab és körbenézett a tömegen. – Látom, mindenki eljött. Ez jó jel, mert mutatja, érzitek, nem szokványos döntés előtt állunk! Legutóbb akkor kellett itt tartanunk nagygyűlést, amikor bűnöző csoportok lepték el a Lakóparkot, és közös döntésre volt szükségünk az alapszabályunk megváltoztatása érdekében.

– A mai gyűlésen még ennél is húsbavágóbb problémát kell megbeszélnünk, és lehetőség szerint itt és most döntenünk — folytatta érces hangján Jakabfy Jakab. – Bekövetkezett az, aminek valószínűségét egyesek a nullához közelítették, én magam sem adtam nagy esélyt neki, legalább is az elkövetkezendő tíz évben nem! Ehhez képest néhány nappal ezelőtt megkeresett bennünket egy ember által felnevelt és ölebként tartott kutya, és gyakorlatilag menedékjogot kért tőlünk!

– “Fúj! Nem engedhetünk a csahosnak!… Menjen vissza a bársonypárnái közé, még feltöri a hátsóját az erdei avar!… Hányszor kellett menekülnünk kutyák elől, most húzzon el ő innen!… Lehet, hogy kémnek küldték a vadászok, akik csak arra várnak, hogy ugatásával idecsalogathassa őket!” – ilyen és hasonló felkiáltások hallatszottak a résztvevők szájából. Hirtelen olyan hangzavar lett, hogy Felföldi Bügyürge kétségbeesetten tapasztotta füleire két mellső lábát és Morci is idegesen ugrálni kezdett a felfordított jászol tetején.

Csak Jakabfy Jakab őrizte meg nyugalmát. Megvárta, amíg a hangzavar kissé lecsendesedik, aztán intett a kezével. Ismét csend lett, ám érződött, a feszültség nem csökkent, Jakabfy Jakab egy újabb mondatával hasonló megnyilvánulásokat válthat ki a jelenlévőkből.

– Szeretném folytatni – szólalt meg ismét Jakabfy Jakab. – Tudom, senkinek sem könnyű, sokan őriznek kellemetlen emlékeket a kutyatársadalommal kapcsolatosan. Azonban itt most másról van szó, sokkal komolyabb a helyzet, minthogy arról kellene döntenünk, kikergessük-e örökre őket életterünkből, vagy megegyezésre törekedjünk velük.

– A Lakópark eszméje bevált! – folytatta Jakabfy Jakab, immár teljesen zavartalanul, mert a résztvevők ismét csendben figyelték őt. – Martin Vogel, a zseniális állatbarát és nagybefektető megérezte az idők szavát, s euró milliókat költött a lakópark létrehozására. Olyan világot teremtett itt, amelyben az eddig kiszolgáltatott vadtársadalom egyenrangúvá vált az emberek társadalmával, egy önálló, párhuzamos világ jött létre itt, a Lakóparkban! A vadtársadalom nem védtelen immár az emberi kapzsisággal és gonoszsággal szemben! Megmutattuk, hogy képesek vagyunk független, létező és működő világot létrehozni, van jövőképünk egy teljesebb élethez, emberek nélkül is!

A jelenlévők örömujjongásban törtek ki, a hangzavar leírhatatlanná fokozódott. Az állatok a magasba ugráltak, a szárnyasok felrepültek és tettek egy-két kört az ünneplő tömeg feje felett, ám amikor Jakabfy Jakab ismét a magasba emelte karjait, mindenki abbahagyta, amit csinált.

– Sikerünket jelzi, hogy először a történelemben, egy emberek világából való élőlény, egy kutya kíván átlépni a ami világunkba. Nem tudom, hogy örüljek, vagy éppen hogy aggódjak emiatt. Erősek vagyunk, de túl fiatal is a mi világunk, hogy elviseljünk egy ekkora változást! Éppen e világból jöttünk mindannyian, még frissek a sebeink, sokan közületek csak szerencsével menekültetek meg az emberi gonoszság elől, amit ők sok esetben üzletnek neveznek! Most alakultunk, sok helyen még a vakolat is friss a házakon, éppen, hogy megszületett a második-harmadik generáció! Kibírunk egy ilyen sokkhatást? El tudunk távolodni attól a világtól olyannyira, hogy fájdalom és tragédiák nélkül egyesüljön ismét a két világ?! Én erre csak azt tudom felelni, hogy nem! Nem, nem és nem!

És ekkor végkép elszabadultak az indulatok! Az őzek patáikkal kaparták a földet, egyre mélyebben és mélyebben vájtak a talajba, kifejezve ezzel felzaklatott lelkivilágukat. A vaddisznók a közeli fáknak rohantak, hajoltak rendesen a fiatal csemeték, meg a sudár fiatal fák! A medvék egymás tenyerébe csaptak, majd egymásba kapaszkodva támadóalakzatban indultak a képzeletbeli ellenség felé!… És így sorban, mindenki vérmérsékletének megfelelően fejezte ki véleményét az egyesülésről, és éltette Jakabfy Jakabot, nagy vezérüket!

Jakabfy Jakab most a szokásosnál hosszabb ideig hagyta őket, hogy kitombolják magukat. Amikor alkalmasnak látta a pillanatot, ismét magasba lendítette karját.

– Látom, mindenki egyetért azzal, hogy nincs visszatérés a pokolba! Van új világunk, nem adjuk oda semmiért! De ne becsüljük le az ellenfelet sohasem, mert keserves csalódásban lehet részünk! Ugyanakkor sokért nem adnám, ha gyengíteni tudnánk az emberek önmaguk köré zárt világát, mégpedig azzal, hogy hűségesnek hitt alattvalóik a mi barátunkká válnak!

– Tisztelt jelenlevők, kedves vadtársak! – kiáltotta Jakabfy Jakab. – Ez a kutya, akinek becsületes neve Felföldi Bügyürge, dacolva a veszéllyel, bennünket keresett meg, és azt kérte tőlünk, hogy vessünk véget az emberek társadalmában folyó kutyaellenes gyakorlatnak! Ez igencsak nagyfokú bátorságra vall, ugyanakkor jelzi, hogy a kutyák mennyire el vannak keseredve abban a világban, ahol állítólag minden róluk szól, mindenki nekik kedvez, és a boltokban a csont is banánízű gumiból van!

– Órákig tartó, részletekbe menő beszélgetést folytattunk Felföldi kartárssal – mutatott a tacskóra Jakabfy Jakab. A megjelentek már kissé lenyugodtak, és érdeklődve tekintgettek Felföldi Bügyürge felé. A tacskó megérezte a rá irányuló figyelmet, már nem volt annyira félénk, hátát kihúzta, és igyekezett a résztvevők szemébe nézni. – Minél többet tudtam meg róla, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy az emberek világával nem, de az emberek világából származó egyedekkel igenis közösséget kell vállalnunk! Felföldi Bügyürge kartárs történetein keresztül végre megértettem, hogy a messziről nézve kérlelhetetlen árulónak tartott városi díszkutyák közelről szánni való áldozatok, akiket az ember kénye-kedvére tart, szaporít, majd fenséges akaratából eldob, elajándékoz vagy éppen elpusztít!

– Mit javasolsz, Jakabfy Jakab, vezérünk és támogatónk! – kiáltott be ekkor Soltész papa, a Kisállatok Érdekvédelmi Szervezetének vezetője. – Bármi is legyen a megoldás, bízunk benne, hogy az a javunkat fogja szolgálni! Igaz, barátom? – bökte finoman oldalba Soltész papa a mellette álló Medvét, aki történetesen a Nagyvadak Helyiérdekű Fórumát vezette.

– Ugyanez a véleményünk nekünk, nagyvadaknak is! – brummogta a Medve és hatalmas mancsával barátságosan fültövön legyintette Soltész papát. — És ha mi, a két meghatározó érdekvédelmi tömörülés vezetői azt mondjuk, amit mondunk, akkor azt igazán ajánlatos ám megfogadni! – nézett körbe a Medve, de mindenfelől csak bólogató fejeket lehetett látni.

– Uraim, van egy javaslatom! – felelte Jakabfy Jakab. – Hallgassuk meg minderről Felföldi Bügyürgét! Mondja el ő, ami a lelkét nyomja, aztán döntsünk közösen a továbbiakról!

– “Halljuk, halljuk! Gyere elő, te tacskó, és számolj be mindenről!… Ne lódíts, csahos, úgyis kiderül!” – ilyen és hasonló bekiabálások történtek, miközben Felföldi Bügyürge kissé remegő lábakkal a felfordított jászol egyik legmagasabban álló alkatrészére mászott, hogy mindenki hallja és lássa, amit mondani akart.

És Felföldi Bügyürge mindent elmondott. Azt is, amit Jakabfy Jakab irodájában mesélt, és még annál is többet. Beszélt a kutyacsaládok fájdalmáról, az iparszerű termelésre átállt kennelekről, a divat kedvéért elcsúfított egyedekről, s nem hagyta ki az otthontalanul kóborló, majd lelkiismeretlen emberek áldozatává váló kivert ebeket sem!

Amikor befejezte, sokáig néma csend ülte meg a nagyetetetőt. Aztán a farkas halk krákogása hallatszott, amit a medvék szuszogása követett, majd az őzek csapata felől szállt fel egy-egy halk sóhaj.

– Elnézést kérek, hogy megzavarom ezt a nagy csendet, de úgy érzem, szólnom kell valamit – lépett előre Kolozs, a farkas. – Ugyan könnyebb dolgom lenne, ha egy farkaskutya állna itt előttünk, mert akkor nyilvánvalóbb lenne a hasonlóság, de így is megteszi… Csak azok kedvéért mondom el, akik nem tudnák, hogy a kutyák voltaképpen szegről-végről a farkasok rokonai…khmm…szóval mi azt beszéltük itt farkastársaimmal, hogy úgyis kell valaki, aki konkrétan befogadja őket…khmmm…meg körbevezeti, hogy lássák, mi a pálya ebben a Lakóparkban…szóval, mi vállalnánk ennek a kis korcsnak a szponzorálását, még ha nem is teljesen hasonlít igazi őseire…khmmm… de azért ő is kutya, a kutyafáját, hát remélem, mindenki érti, mit is akartam mondani!

– Az Erdő áldjon meg benneteket ezért, jó szívetek van, Farkas koma! – rikoltották boldogan a madarak, és ismét repültek néhány kört a résztvevők feje felett.

– Ennél szebb nem is lehet ez a nap, köszönöm nektek, Farkasok! – szólalt meg Jakabfy Jakab. – Az én javaslatom is az lett volna, hogy fogadjuk be Felföldi Bügyürgét, de nem akartam rátok erőltetni az akaratomat, mert az sohasem vezet jóra! Csak a közös döntések, csak a közös érdekek mentén működik egy közösség, ezt ne feledjétek!

– Nem fogjátok megbánni, hogy befogadtatok, állattársak, ezt garantálom! – kiáltotta könnyes szemmel Felföldi Bügyürge, és meghatottságában addig izgett-mozgott a felfordított jászol tetején, hogy hajszál híján a mélybe zuhant. – Köszönöm nektek a bizalmat, és igyekszem megszolgálni! És külön köszönöm nektek, Farkastársak, hogy támogattok engem a beilleszkedésben, ígérem, nem hozok szégyent a fejetekre!

– Engedjétek meg nekem, hogy itt, előttetek méltassam vezetőiteket, Jakabfy Jakab és Morci urakat! Az ő hozzáállásuk nélkül már régen egy sintértelepen végeztem volna, az ő türelmük és szeretetük kellett ahhoz, hogy kétségbeesett próbálkozásaim sikerrel jártak, és kitörhettem az emberek fojtogató világából! Még egyszer köszönöm nektek, köszönöm mindannyiótoknak! Köszönöm!!!

Ezt követően vad hancúrozás kezdődött az állatok között, amelybe Felföldi Bügyürge is bevetette magát. Volt itt aztán vaddisznóröfögés, varjúkárogás, medvebrummogás, farkasüvöltés, őzmakogás, bagolyhuhogás, hogy a többi hangot ne is említsem külön! Minden hang felett azonban egy vékony tacskóugatás vitte a szólót, nem sokáig kell találgatnotok, kié is lehetett ez a kis erőszakos, de rettenetesen vidám hang!?

 

6. fejezet

 

Hogy mi lett a sorsa Felföldi Bügyürgének, tudott-e teljes életet élni a lakóparkban? Erről majd később! Előtte azonban térjünk vissza Jakabfy Jakab irodájába, ahol Morcival kettesben tárgyalták meg az előző napi történéseket.

– Most már biztosan perre megyünk! – szólalt meg Jakabfy Jakab, miután Morcinak szénsavmentes ásványvizet, magának makrancosi száraz vörösbort töltött. – De először is, hadd gratuláljak magunknak. Ez a Felföldi Bügyürge ügy nagyon megrezegtette a lécet, Morci barátom! De minden jó, ha vége jó, igaz a mondás, és nekünk nincs más dolgunk, mint elfogadni a többség döntését: Felföldi Bügyürge immár Lakóparkunk tagja, életünk része lesz az elkövetkezendő időszakban. Ám ebből per lesz!

– Mit fogsz tenni, barátom? Melyik ügyvédi irodát bízod meg, hogy képviseljék érdekeinket? Egyáltalán, találunk olyat, aki megérti a mi valóságos helyzetünket? Aki szívből, őszintén tud mellénk és Felföldi Bügyürge mellé állni, mert most már mindannyiunk számára világossá vált, hogy az ő sorsa összeforrt a miénkkel.

– Tudod, Morci barátom, hogy én magam is jogvégzett ember vagyok, vadászi pályafutásom kezdetén még praktizáltam is mint ügyvéd. Aztán, amikor teljes erőmmel az állatok és a természet védelmének szenteltem magam, a praktizálás abbamaradt, de azért a szakmából semmiképpen nem estem ki. A Vadaspark jogi ügyeit is én intéztem, illetve kisebb birtokpereket vállaltam ismerőseimnek Kislacfalván és Makrancoson!

– Ez azt jelenti, hogy te magad leszel Felföldi Bügyürge védője? Bátor vállalkozás, de én sem tudok jobbat ennél. Ezennel felajánlom segítségemet, szívesen leszek a persegéded!

– Köszönöm, Morci, de már vannak elképzeléseim, kiket viszek magammal a bíróságra. Olyanokat akarok, akik a maguk valóságában igazolják, hogy ez a világ létezik, és lakói várják Felföldi Bügyürgét maguk közé. Úgy számítok, hogy mindössze hat hetem marad a vádirat megismerésére és a védőbeszéd megírására. Felföldi Bügyürgével is számos megbeszélést kell folytatnunk, így eléggé mozgalmas időszak előtt állunk, Morci barátom! Te legfőképpen abban tudsz segíteni, hogy a Lakópark ez idő alatt is zavartalanul működjön, lakói ne érezzék, hogy vezér nélkül maradnak, hogy nem figyelnek rájuk! Megértesz engem, Morci barátom?

– Értem és vállalom a feladatot, Jakabfy Jakab barátom! Máris nekilátok a munkának, te pedig teljes erőddel védd meg Felföldi Bügyürgét, védd meg a mi ügyünket! Kívánom, hogy erőfeszítésedet siker koronázza és győzelemre vigyük a Lakópark ügyét!…

 

7. fejezet

 

„Tisztelt Emberbíróság!

Olyan ügyben kell ma védőbeszédet mondanom, amire nincsen jogi precedens az önök világában. A helyzet különlegességét, egyszersmind a probléma súlyosságát jelzi, hogy segédeimként nem ügyvédbojtárjaimat, hanem olyan személyeket hoztam, akik közvetlenül érintettek mindabban, ami a jelenlegi per tárgya, és szükség esetén valóságos tényekkel fogják tudni alátámasztani mondanivalómat!

Persegédeimként egy Medvét, egy Őzet és egy Varjút hoztam, ők széles rétegét képviselik annak a világnak, amelyet az önök világa éppen most perel, és ők lesznek élő cáfolatai a vád alaptalan állításainak!

Merthogy mi is ennek a pernek a tárgya? Kit állított a vádlottak padjára a Tisztelt Emberi Társadalom? Miért is bűnhődik az a személy, akinek a legkevesebb beleszólása volt abba, ahogyan az események sodrása ide, a vésztörvényszék elé citálta őt?!

A vádirat szerint egy bizonyos Felföldi Bügyürge nevű állati személy, annak ellenére, hogy az emberi társadalomtól mindent megkapott, amit egy kutya megkaphatott, végleg el kívánja hagyni ezt a társadalmat, hogy ismét vad, ellenőrizetlen ösztöneit szolgálja a vadonban, amelynek egy úgynevezett lakóparki változatát honosították meg felelőtlen személyek a kislacfalvi hátságon!

A vádirat szerint továbbá e Felföldi Bügyürge nevezetű állati személy arra hivatkozik, hogy jogai alapvetően sérültek és sérülnek mind a mai napig, s állítja, hogy az emberi társadalom – amely bár azt kommunikálja, gondoskodik róla – őt valójában fogva tartja, kutyaságát illetve a kutyasága teljes kifejlődését megakadályozza, és ezzel arra kényszeríti, hogy szolgálja az embert, ahelyett, hogy egyenrangú félként élne teljes életet ebben a társadalomban!

A vádirat mindezeken túl megállapítja, hogy nevezett Felföldi Bügyürge olyan jogokra hivatkozik, amelyek bár létezéséből ésszerűen következnének, kutyasága kapcsán az emberi társadalomban értelmezhetetlenek, mert ilyen törvénykönyv nem létezik!

Végezetül és összegzésül a vádirat megállapítja Felföldi Bügyürge vádlott bűnösségét, az ember által tőle elvárt kutyaságának többrendbeli szándékos megsértésével vádolja, és megvonja tőle az emberi társadalom elhagyásának jogát! Az ügyész külön kéri a Tisztelt Bíróságot arra, hogy Felföldi Bügyürgét az eljárás ideje alatt vessék láncra, a láncot pedig erősítsék egy jókora kutyaházhoz, hogy a vádlott még véletlenül se tudja elhúzni, s így aljasul megszökni a reá váró jogos és igazságos ítélet elől!

Igen Tisztelt Bíróság! A Védelem itt és most teljes erejéből tiltakozik ezen emberhez nem méltó álláspont ellen, és követeli a vádiratban foglaltak azonnali felülvizsgálatát, majd megsemmisítését! Védencem, Felföldi Bügyürge ártatlan, sőt áldozat, és ezt be is fogjuk bizonyítani!

Igen Tisztelt Bíróság! Felföldi Bügyürge nem tehet arról, hogy az emberek társadalmába született! Attól a perctől fogva, mikor a világra jött, az emberek akarata érvényesült felette, beleszólása sem lehetett abba, ami vele történt! Mi ez, ha nem a jog hiánya, Tisztelt Bíróság, tovább megyek, ez maga a jogképtelenség!

Lépjünk tovább! Felföldi Bügyürgének arra sem volt lehetősége, hogy szükségleteit azok teljességében jelezze és érvényesítse. Hangsúlyozom, minden szükségletre gondolok, az egyszerűbbtől a legmagasabbig, az önrendelkezési jog iránti szükségletig! Hiszen ha elfogadjuk a kutya jelbeszédeit akarata kifejtésére, pl. labdát kér, játszani akar, fáj valamije, akkor a magasabb rendű szükségleteire vonatkozó jelzéseit is észre kell vennünk, és ki kell elégítenünk ezeket. Ez valójában nem történt meg, ellenkezőleg, Felföldi Bügyürgét éppen ezen megnyilvánulásai, ráutaló magatartása okán ítéljük el, sőt büntetjük!

Okfejtésünkkel bizonyítjuk, hogy az emberi társadalom csupán az emberszempontú szükséglet-kielégítéseket ismeri el, a tényleges szükségleteket fel sem ismeri vagy nem akarja felismerni! Csupán emlékeztetni szeretném a Tisztelt Bíróságot, mi történt a középkorban, amikor a tudósok azt merészelték állítani, hogy a Föld kerek, és ezért az akkori hatalom elpusztította őket!

Eddig azt hittem, a középkortól már messze vagyunk, de a vádirat visszahozott a jelenbe! Egy szomorú jelenbe, Igen Tisztelt Bíróság, bizony, egy nagyon elszomorító jelenbe, ahol még arra lehet hivatkozni, hogy ami nincs leírva, az nem is létezik! A valóságot simán felülírhatja egy rossz gyakorlat, s az ok csupán annyi, hogy az emberi társadalom erre hivatott tagjai eddig még nem voltak hajlandóak felismerni és írásba foglalni egy élő, létező társadalmi törvényt, a társadalom javát szolgáló igazságot!

Hogy mire is gondolok?! A vádirat szerint védencem, Felföldi Bügyürge olyan jogokra hivatkozik, – és most szó szerint idézem -, „amelyek bár létezéséből ésszerűen következnének, kutyasága kapcsán az emberi társadalomban értelmezhetetlenek, mert ilyen törvénykönyv nem létezik!”

Szóval, ha jól értem, a vádlók is tisztában vannak e jogok létezésével, ám csupán azért, mert még nem foglalták írásba őket, nem is vehetők figyelembe, nem is létezőek?! Nem vagyok meglepve, hogy védencem e kétségbeesett lépésre szánta el magát, egy olyan élet után, amely neki az emberi társadalomban eddig kijutott! Jó gazdája volt, szép házban lakott, mindig volt mit ennie, és még kutyaiskolákba is járatták! Kell ennél több, kérdezik azok, akik a kutyát csupán játékszernek, vagy még rosszabb, bútordarabnak tekintik, és egy bizonyos ponton túl kényelmetlen számukra, ha a kutyának önálló akarata van?!

Védencem nem tett semmi rosszat, csupán ráébredt magasabb rendű jogaira, és azokat érvényre szerette volna juttatni! Nem akarom terhelni az Igen Tisztelt Bíróságot történelmi példáimmal, de nem ugyanez történt a rabszolgatartó társadalmakban? Hogy egy idő után a rabszolgák, e tárgynak tekintett személyek ráébredtek emberi mivoltukra, és érvényesíteni, gyakorolni szerették volna az ezzel járó jogokat is?!

Tisztában vagyunk vele, Igen Tisztelt Bíróság, és már hallom is a vádlókat, ahogy nagy levegővétellel válaszolnak, a példában emberekről volt szó, a vádlott pedig egy állat! Kérdezem én, akkor és ott, a rabszolgatartó társadalomban nem úgy kezelték ezeket az embereket, mint az állatokat?! Nem ugyanezzel a kérlelhetetlen gőggel utasították vissza az emberi jogok érvényesülését, ahogy most teszik ezt Felföldi Bügyürge esetében?! Nem egy faji alapú megkülönböztetést takar ez a fajta viselkedés, ez az álláspont?!

Védencemnek nincs jogi végzettsége, sőt, semmilyen iskolába nem járt, ezért az emberi mércét tekintve iskolázatlan, analfabéta személy. Mégis embereket megszégyenítő módon sorolta fel első beszélgetésünkkor, hogy milyen jogaiban sértették meg embertársaink, és ennek következményeként hogyan kívánja leélni további életét. Mert, hogy saját szavamba ne vágjak, ehhez is joga lenne Felföldi Bügyürgének!

Igen Tisztelt Bíróság! Felföldi Bügyürge polgártárs számos területen hátrányt szenvedett emberi társadalmunkban! Védőbeszédünkben rávilágítottunk ezekre a területekre és most fel is soroljuk mindazokat a jogokat, amelyek hiánya miatt következhettek be e jogsértések! Ezek a jogok a következők: a lakhatáshoz való jog, a tiszta környezethez való jog, a szabad gazda- és párválasztáshoz való jog, az ugatáshoz való jog, a csendhez való jog és végül az önrendelkezéshez való jog! Ebből a rengeteg jogból védencem egyet sem gyakorolhatott szabadon, ezért számára jelentős kártérítés megítélését kérjük az Igen Tisztelt Bíróságtól!

Mindezek alapján követeljük továbbá a vádirat visszavonását, a vádlók állatjogi továbbképzésre való kényszer-beiskolázását, de legfőképpen azt, hogy védencem végleg és hátrányos következmények nélkül elhagyhassa az emberi társadalmat!

Köszönöm, Igen tisztelt Bíróság! Nekünk nincs több mondanivalónk az ügyben!”

A zsúfolásig megtelt bírósági teremben először néma csend honolt, majd amikor mindenki feleszmélt, hogy Jakabfy Jakab befejezte védőbeszédét, hatalmas örömujjongásban törtek ki. Még akkor is ünnepeltek, amikor Dr. Tropikál Endre bíró és tanácsa – megunva, hogy hiábavalóan próbálják csendesíteni a közönséget – a nagy zaj közepette szünetet hirdetett és ítélethirdetésre kivonult a teremből.

Dr. Tropikál Endre bíró és tanácsa húsz perc múlva érkezett vissza. A teremben ismét néma csend lett, szinte tapintani lehetett a feszültséget.

– Álljanak fel! – kiáltott a teremszolga és mindenki felállt. – Méltóságos Dr. Tropikál Endre és tanácsa ítélethirdetésre bevonult!

– Ezennel kihirdetem az ítéletet! – dörögte mély hangján Dr. Tropikál Endre bíró és a tanács minden szavára szaporán bólogatott. – Talán bírói munkám legnehezebb ítéletét kellett meghoznom, ez az ügy még nekem is feladta a leckét!

– Bíróként és magánemberként is világéletemben tiszteltem a szabadságot, támogattam a szabad véleménynyilvánítást, és fontosnak tartottam, hogy maximálisan figyelembe vegyük mások véleményét. Úgy tartom, ezekkel az elvekkel nem összeegyeztethető semmiféle kirekesztés, beleértve a jog korlátozott alkalmazását is!

– A vádlók szerint Felföldi Bügyürge kívül esik a társadalom hatókörén, így jogai is azon kívül esnek, nem szükséges figyelembe venni azokat. Értelmezésükben Felföldi Bügyürge az emberi társadalomban csak egy tárgy, a tárgynak pedig nincsenek, nem lehetnek jogaik!

– A védelem mindennek az ellenkezőjét állítja, és hivatkozik arra, hogy az általa felsorolt jogok emberi jogok is egyben, amely jogok be nem tartása a társadalom lényegi tagadását jelenti. Ha következetesek és társadalmilag igazságosak akarunk lenni, akkor ezeket a jogokat nemcsak az emberekkel, hanem mindennel és mindenkivel szemben ki kell terjesztenünk, akikkel vagy amikkel kapcsolatban állunk, legyen az ember, állat vagy növény! Azt tartjuk világunkról, hogy az komplex, minden mindennel összefügg, egy pillangó éppen olyan fontos a világ számára, mint maga az ember! Ha az egyik joga sérül, az kihat a másik jogára is, mindegy, hogy melyik az egyik és melyik a másik!

– A bíróság határozott álláspontja, hogy mindenkinek van joga, csak másképpen kommunikálja! Ha ezt megértjük, már nincs is szükségünk minden esetben írott törvénykönyvre! A helyes gondolkodás és döntés a legfontosabb, mint ahogy azt Dr. Jakabfy Jakab, általam igen tisztelt jogtudor, vadász és állatbarát fejtette ki pár perccel ezelőtt! Minden más ebből következik!

– Hallják hát Dr. Tropikál Endre bíró és tanácsa ítéletét! A vádiratot ezennel érvénytelenítem, a vádlókat állatjogi továbbképzésre iskolázom be, a pert pedig megsemmisítem! Ilyen per nem létezik többé! Az emberi társadalmat ezennel arra kötelezem, hogy Felföldi Bügyürge urat az őt ért kellemetlenségekért kártalanítsa, mégpedig egy jelentős összeggel!

– Még egy dolog, Jakabfy Jakab uram és barátságomra méltó ügyvédtársam! Nagyot nyomott a latban nálam, hogy persegédei abból a másik világból jöttek, ahová Felföldi Bügyürge készül. Ők valóságosan demonstrálták nekem, hogy érzéseik őszinték, és szeretettel látják védencét maguk között. Számomra ők voltak a vádirat valódi cáfolatai! Ajánlom magam, uraim! A viszontlátásra!

– Az ítélet kihirdetve! – kiáltotta a teremszolga. – Dr. Tropikál Endre bíró és tanácsa most elhagyja a termet!

Ha az előbb arról beszéltünk, hogy a jelenlévők hatalmas örömujjongásban törtek ki, akkor az ítélet kihirdetése utáni hangulatot csakis fergetegesnek lehetett nevezni. Az emberek egymás nyakába ugrottak, a Medve táncolni kezdett az Őzzel, a Varjú háromszor körberepülte az emelvényt, de nem felejtett egy kis kitérőt tenni oda, ahol a vádlók ültek lehajtott fejjel, és minden körnél odapottyantott egy keveset valamelyik gonosz gallérjára!

Felföldi Bügyürgét kézről kézre adták, mindenki szerette volna megsimogatni, egy-két bátorító, barátságos szóval megnyugtatni és nemkülönben jó szerencsét kívánni neki elkövetkezendő életéhez!

Aztán mindenki Jakabfy Jakabbal akart kezet fogni! Szegény állta a sarat, de a századiknál már rázogatta a tenyerét, hogy hűtse, mert a sok csapkodástól beforrósodott! Később számos interjút adott, és egy tévériportot is túlélt a szerencsétlen!

Már jócskán visszafelé tartottak a szekérrel, amikor a sok izgalom hatására mindannyian szundikálni kezdtek. Nem is ébredtek fel, csak a Lakópark határában, ahol tömeg várta őket és innentől kezdve újra kezdődött a mulatság, s tartott legalább másnap reggelig…

 

8. fejezet

 

Hogyan alakult Felföldi Bügyürge élete a Martin Vogel Élmény- és Lakóparkban? Hogyan fogadták a farkasok kései rokonukat és betartották-e mindazt, amit Kolozs farkas ígért azon az összejövetelen? Bővült-e a kutyakolónia a lakóparkban, vagy Felföldi Bügyürge mindig is egy megcsodálni való érdekesség maradt?

Talán egyszer megírom a választ ezekre a kérdésekre, de az illem úgy kívánja, hogy más is szót kapjon ebben a kötetben! Nagyon remélem, lesz még folytatása történeteimnek, és abban külön fejezet foglalkozik majd Felföldi Bügyürge korántsem egyhangú hétköznapjaival!

Jó lesz így, gyerekek?!

Akkor intsetek búcsút a tacskónak, megérdemli, hogy jó szívvel gondoljunk rá!

A viszonthallásra Felföldi Bügyürgéről!

 

A történet része Renkó Ferenc: Kislacfalvi történetek I-III. köteteinek

Nézd meg ezeket is:

http://rhenportal.lapunk.hu/

http://rhenpixx.lapunk.hu/

https://rhenportal.cafeblog.hu/

https://kislacfalva.cafeblog.hu/

https://grimaszkapitany.cafeblog.hu/