1.

A következő történet velem esett meg, ha nem így történt volna, talán el sem hiszem. Pedig én aztán rengeteget tudok az erdőről, mezőről, meg a faluról, hiszen, mint mondtam, mindenki hozzám hordja a történeteit, az emberek csak nekem merik elmondani mindazt a sok furcsaságot, amikkel nap mint nap találkoznak…

Az én történetem egy bagolyról szól, akit, mint később megtudtam, Huhogó Hugónak neveztek. Sokáig csak messziről figyeltem őt, ahogy a kislacfalvi házak felett kerengett, láthatóan keresett valamit, de mivel nem találta, tovább folytatta szédítő körözését a levegőben. Aztán, amikor már éppen nem figyeltem rá, és bementem a házba, egyszercsak iszonyatos koppanást hallottam fentről, amit súrlódó hang követett, a hang a kéményből jött és olyan érzetet keltett bennem, hogy valami nagy sebességgel halad lefelé a kéményemben.

Gyorsan a dolgozószobámba siettem, mert a kémény oda kötött be, a kandallóba. Éppen az ajtóhoz értem, amikor por és hamu dőlt ki a kandalló nyílásából. Ahogy kezdett elülni ez a por- és hamufelhő, akkor láttam meg, hogy egy kísértetmadár áll a tűztérben, fejét rázza, szárnyát lebesgeti, majd fojtott káromkodás ütötte meg a fülemet. Hát, a madár volt az, mérgesen tátogatta a csőrét, és szemrehányóan nézett rám.

– Te sohasem tisztítod a kéményt? – kérdezte. – Így nemigen lesznek szárnyas barátaid, akik a kéményen keresztül hébe-hóba meglátogatnak! Merre van a fürdőszoba?

A választ meg sem várva, kiperdült a tűztérből és szaporán indult az ajtó irányába.

– Gondolom, ebben az elavult házban utólag építették a fürdőszobát – lökte oda foghegyről a bagoly menetközben. – Így nem is lehet máshol, mint a ház végében. De szappan azért van, ugye?!

Egyszerűen nem jutottam szóhoz ennyi szemtelenség hallatán. Nem elég, hogy ez az ostoba madár elvétette a repülési irányt, beesett a kéményembe, még a házamat is leszólja! Gyorsan utána mentem, hogy ha törölközőt kér, kéznél legyek, mert rájöttem, még arra is képes, hogy rendetlenséget csináljon a fehérneműs szekrényben! De ahogy odaértem a fürdőszoba ajtóhoz, a szemtelen madár becsapta előttem az ajtót, és bentről kezdett kiabálni.

– Most bezzeg fogalmad sincs, mi történik, mi?! – rikácsolt ki az ajtón keresztül. – Marhára nem vágod a témát!

– Milyen témát? – kérdeztem habogva. – Most már semmit sem értek! Hát mi bajod van neked velem?

– Az a legnagyobb baj veled, hogy irkálsz itt össze-vissza! – tárta ki hirtelen a fürdőszoba ajtaját a bagoly, miközben egyik kedvenc törölközőmmel éppen a mellkasát törölgette. – Azt hiszed, nem tudunk erről?! Hogy te mindenkit megfigyelsz, leírsz, megírsz?!

– Csak az Erdőről nem írsz semmit! – csapott felém a törölközővel. – Bennünket semmibe veszel! Neked csak az emberek fontosak, az Erdő állatai nem!

– Ne gyere ezzel a Vadasparkkal! – emelte fel jobb szárnyát fenyegetőn. – Hogy ott is állatok élnek! Nem! Ez is egyfajta kiközösítés. Vannak állatok, akiket egyszerűen közel engedtek magatokhoz, persze ketrecben, kerítések mögött, és ha ők ezt engedik, akkor számotokra ők a vadállatok! Hiába vagytok jóban az öreg medvével, aki az Erdőben él, és kéritek állandóan a tanácsait, még ez sem tudja feledtetni, hogy háttérbe szorultunk, mi, Erdőlakók!

– Csak egy módon teheted jóvá ezt az egészet – sétált át fensőségesen a lábaim között a dühös madár, és indult a nagyszoba irányába. – Mégpedig úgy, hogy azonnal megírod az életünk történetét. Az Erdő mindennapjait. A vadállatok életét, napi küzdelmeit. Mert abból van elég!

Szavai megerősítéseként berúgta a nagyszoba ajtaját. Aztán nagy lendületet vett, és felrepült a csillárra. Onnan szétnézett, észrevette a számítógépet, amelyen dolgozom, s egy nagyívű siklórepüléssel a monitor mellé telepedett.

– Ez lesz az őrhelyem – folytatta mérges madárhangján. – Innen figyellek mindvégig, amíg írsz! Ha valami nem tetszik, pottyantok egyet az egeredre!

Még mindig úgy éreztem, hogy álmodom, és ez az egész meg sem történik velem. De engedelmeskedtem az erőszakos madárnak, leültem a számítógépem mellé, és írni kezdtem, amit mondott. Ahogy telt az idő, egyre érdekesebbnek tartottam a bagoly mondókáját.

Észre sem vettem, és már éjfél volt. A madár álmosan pislogott, és én sem voltam igazán friss állapotban.

– No, itt abbahagyjuk! – mondta a madár. – De nincs még vége! Holnap is jövök, meg holnapután is, meg azután. Mindaddig, amíg be nem fejezzük az Erdő történetét.

– Mondok én egy jobbat – feleltem. – Maradj itt, lakj a házamban. Így bármikor folytathatjuk, amikor csak akarjuk. Engem is érdekel az Erdő története, író vagyok, vagy mi a szösz!

– Ez a beszéd, pajtás! – nézett rám megenyhülve a madár. – Ezt már szeretem! Tudtam én, hogy szót értünk, neked sem mindegy, milyen sztorit engedsz ki a kezed alól. És ez garantáltan eredeti történet. Egyébként elfogadom az ajánlatodat, beköltözöm a házba. Pontosabban a kertbe, arra a szépen megnőtt diófára. Ha esne az eső, a verandán fogok ücsörögni, ott láttam egy használaton kívüli, rozsdás rudat, amin biztos kolbászt lógattak az elődeid!  

– Egyébként én is szemüveges vagyok, mint te – folytatta és megemelte bal szárnyát, amelynek tövében, egy piciny tokban tényleg ott lapult egy szemüveg. – Tóbiás órás és látszerész készítette Makrancoson, évekkel ezelőtt. Ő találta ki, hogy finom láncon rögzítsük a szárnyamhoz, így a tollak közt elrejthetem és senki sem tudja meg, hogy igaziból rövidlátó vagyok. De előtted nem fogom titkolni, hiszen írótársak lettünk. Remélem, nem hagysz ki a szerzői jogból sem, és a nevem ott lesz majd a címlapon. Huhogó Hugó és Mesemondó Boldizsár. Ez jól hangzik!

– Ki adta neked ezt a nevet? – kérdeztem. – Nem túl komoly név egy ilyen virgonc madárnak, mint te?

– Először is, nem vagyok virgonc! – jött ismét dühbe a madár. – Másodszor, ezt a nevet Tóbiás órás és látszerész adta nekem, nagybátyám emlékére, akit még fióka korában, sebesülten talált az erdőben, hazavitte és felnevelte. Nagybátyám, Hugó, azzal hálálta meg jóságát, hogy minden vasárnap visszajárt és délutánonként hosszasan elhuhogott neki a verandán. Tóbiás meg csak hallgatta.

– Ez is egy szép történet – feleltem. – Megírnám, ha lehet. A magatehetetlen bagoly és az irgalmas órás története.

– Te csak írd azt, amit mondok neked – förmedt rám a madár. – Egyelőre én diktálok és nem te! Vannak ennél érdekesebb dolgok is, először azokkal kell foglalkoznunk. Úgy tudom, hogy az időt napokban méritek, a napok pedig hónapokat alkotnak. Tizenkét hónap ad ki egy évet. No, addig nem akarok itt ülni veled, az nagyon unalmas lenne, ezért csak hónapos időtervet fogunk készíteni. A legfontosabb szabály, hogy szombaton és vasárnap nem dolgozunk, csak pihenünk. Ekkor fogjuk átolvasni mindazt, amit hét közben diktáltam neked és te lejegyeztél. A korrektúrával legkésőbb vasárnap délig végeznünk kell, mert én délután már csak csendben üldögélni szeretek.

– Egyetértek – feleltem. – Mindannyiunknak jár a pihenés, én például tévét szoktam nézni vasárnap délutánonként.

– Most majd ezt nem teszed – huhogott Huhogó Hugó. – Kifejezetten utálom a tévét, és elvárom, hogy amíg nálad vagyok, a közelébe se menj. Rettentően idegesítenek azok a mozgóképek, szédülök tőlük. És az a torz hang!

Nem akartam tovább hergelni a madarat, így nem említettem meg neki, hogy a legmodernebb készülékem van, annak a hangja nem torz, a képe pedig kifejezetten éles. Biztosan az öreg Tóbiás készülékére emlékszik, amit vagy harminc éve vásárolt az öreg, és csak minden hónapban egyszer kapcsolt be, hogy ki ne fogyjon belőle a kép.

– És még egy dolog – emelte fel jobb szárnyát figyelmeztetőleg Huhogó Hugó. – Engem az Erdő lakói úgy ismernek, mint Huhogó Hugó, az okos bagoly. Szóval, minden egyes alkalommal, mikor leírod a nevem, hozzá kell tenned az okos bagoly kitételt is. Értve vagyok?

Ennek a kandallónak a tűzteréből bukkant fel ez a szemtelen madár…

Csak bólintottam, de ez is elég volt neki. Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkodott, csend is lett végre a szobában, majd rám nézett, de látszott rajta, hogy gondolatai még mindig messzire járnak. Én türelmesen ültem és vártam, hogy Huhogó, az okos bagoly végre elkezdje diktálni a történetet, az Erdő történetét.

– Eszembe jutott még valami – törte meg az áhítatot a madár. – Nem írhatsz pozitívan a vadászokról, a halászokról, a pákászokról, a rákászokról, a csákászokról, a csapdászokról, a madárbefogókról, és a tojásgyűjtögetőkről. Nem említheted sehol, hogy egy puska szépmívű, vagy nagyszerűen lehet célozni vele, meg olyat se, hogy a gazdája büszke a fegyverére, medveölőnek, vagy szarvasölőnek becézgeti. Nem említheted továbbá, hogy mennyi rovátka is van a csövön, ami az elejtett trófeákra emlékezteti a vadászt. Ez mind tilos. Még a vadász szót meg a többi felsorolt foglalkozást sem szabad leírnod, helyette az illetéktelen erdei behatoló kifejezést kell használnod. Nem lehet szó továbbá az elbeszélésekben orránál fogva megláncolt medvéről, amelyik táncot rop, farkasról, amelyik kutyatálból étkezik, házirókáról, szelídített vadmalacról és pórázon vezetett vadászgörényről.

– Mindezt megértem – bólintottam. – Ezek az esetek mind-mind az ember által az Erdő ellen elkövetett borzalmakról szólnak. A fegyver pedig ennek a zsarnokságnak a fő szimbóluma.

– Pontosan – bólintott a madár, és először nézett elismerően rám. – Látom, érteni fogjuk egymást. Vissza kell adnunk az Erdő becsületét, és meg kell mutatnunk az embereknek, hogy birtoklás nélkül is lehet gyönyörködni az Erdőben és lakóiban. Hogy ehhez nem kell elrabolni, és ketrecekben mutogatni az Erdő lakóit, nem kell fondorlatos vadasparkokat kitalálni, hogy úgy nézzen ki, elégséges egy saját Erdőt elkeríteni, abban állatokat őrizni, és elhitetni velük, hogy még mindig szabadok.

– Még nem említettem mindent – folytatta. – Mert itt vannak a kutyák. Akik állatok, de az emberrel élnek, amióta a vadvilág létezik. Ezért mi kiközösítjük őket, számunkra ők nem tagjai az állatközösségnek. Tudják ezt ezek a beste állatok, meg is ugatnak bennünket rendesen, ha a közelükbe kerülünk! Ők is tiltott szereplői az Erdő történeteinek. Ha mégis írsz róluk, csak ellenségként ábrázolhatod őket, bármennyire is szép és kecses a formájuk, de nem feledhetjük, hogy – ellentétben az erdő állataival -, kényeskedve tálból esznek-isznak, és éjszakára ember által készített kisházakba húzódnak.

– Aztán vannak közülük, akiket kifejezetten az Erdő lakói ellen képeztek ki. Ilyen a szép járású vizsla, a kis rókakergető foxi, meg más fajták. Róluk csak az állatok rémálmai között szabad beszélned. Ilyenkor mindig hozzá kell tenned, hogy az Erdő majd méltó választ ad megbocsáthatatlan cselekedeteikre!

– Végül néhány szót ejtenék azokról az állatokról, akik kapcsolatot tartanak az emberrel, de mégis példaképünknek tekintjük őket. Ilyen például az öreg Medve bácsi, aki Jakabfy Jakabbal tart fenn baráti kapcsolatot. Rengeteget köszönhetünk az öregnek, ő volt az, aki keresztülvitte, hogy korlátozó rendelkezések kerüljenek be a Vadásztársaság alapszabályába. Mind a mai napig élnek ezek az embert érintő megszorítások, így érhettük csak el, hogy az erdei népesség száma még mindig enyhe növekedést mutat, szemben a makrancosi erdőkkel, ahonnan már tömegesen menekülnek az állatok a vadászok szüntelen zaklatásai miatt.

Csak hallgattam, hallgattam Huhogó Hugó beszédét, és kezdtem egyre jobban beleélni magam ebbe a történetbe. Kezdtem a fonákjáról látni a dolgokat, az erdei állatok szemszögéből nézni mindazt, ami az Erdőben történik. Mintha Huhogó Hugó piciny szemüvegén keresztül néztem volna az engem körbevevő világot. Láttam, ahogy megelevenedik az Erdő, láttam lakói szüntelen mozgását, ahogy minden állat végzi napi teendőit, eközben keresztezik egymás útjait, találkoznak, beszélgetnek, majd ismét szétválnak, és ki-ki megy a saját útjára ismét. Egy sajátos otthon tárult szemem elé, az Erdő sokszínű, de mégis egységet alkotó világa, a vadon élete.

– De ne feledd – eszméltem ismét merengésemből Huhogó Hugó szavaira, aki egy pillanatra sem hagyta abba, – azért az Erdőnek is megvannak a maga veszélyei. Például gondolok itt a nagyvadakra, akik bántják a kisvadakat. Mindenki tudja, hogy a Farkas, a Vaddisznó és a Medve sokszor összefognak, hogy bosszantsák a kisebbeket, és az Erdei Tanács sem képes mindig mindenkit megfékezni. De azért születtek olyan ítéletek, amelyek elrettentik a szemtelen nagyvadakat az értelmetlen pusztítástól, és visszatartják őket az Erdő egyensúlyának felborításától.

– Működik például a Kisvad Riasztó Rendszer, amit egy róka talált fel. A róka eredetileg azért csatlakozott a kisvad szövetséghez, mert úgy gondolta, könnyebben kerít zsákmányt a tagtársak közül. Aztán rá kellett jönnie, hogy ez nem ilyen egyszerű, a szárnyasok jól megkergették, a sün eléje feküdt a vadászösvényen, egy alkalommal pedig a görény zárta el a rókalyuk nyílását, és őt kellett szagolgatnia egy teljes órán át. Aztán megtört.

– És akkor jött az ötlet, a Kisvad Riasztó Rendszer ötlete! A rendszerhez csatlakozott állatok a saját védekező eszközeiket használják a veszély elhárítása érdekében, ezért kivédhetetlen az egész. Nincs az a nagyvad, amelyik fel lenne készülve ennyi apró és sokféle inzultusra, ezért inkább menekülnek.

– Zseniális – motyogtam félálomban. – De nem folytathatnánk mindezt holnap? Kezdek nagyon álmos lenni. És ha álmos vagyok, nem tudok figyelni. És ha nem tudok figyelni, nem tudom megírni az állatok krónikáját. Megérted, Huhogó Hugó barátom?

– Teljes mértékben, Mesemondó Boldizsár barátom! Látom, te is megértetted az Erdő szavát, és végre hajlandóságot mutatsz az erdei állatok nehéz, de sokszínű és csodálatos életének megismerésére. Pihenj hát le, hogy holnap teljes erődből tudj számítógépeddel az Erdő szolgálatába állni. Akkor hát jó éjszakát! Engem megtalálsz a verandán, a füstölő rúdon fogom tölteni az éjszakát merengéssel, emlékezéssel.

 

2.

Reggel arra ébredtem, hogy Huhogó Hugó az ágyam támláján ül, és engem bámul. Szerencsémre, mindezt csendben tette, magamtól ébredtem, nem az ő huhogása ébresztett fel. De ennek ellenére kényelmetlenül éreztem magam, ez a madár mégiscsak idegen, nem szoktam meg a közelségét, és jelenléte olyan érzéseket keltett bennem, mintha betörőt fogtam volna a saját házamban.

– Na, éppen itt volt az ideje – szólalt meg a madár. – Már egy órája nézlek mereven, hátha felébredsz, de te aztán tudsz aludni, barátom! Tőled az egész házat kipakolhatná egy betörő, még arra sem ébrednél fel, ha megigazítaná rajtad a takarót, hogy meg ne fázz. De félre a tréfával! Azért jöttem, hogy folytatni kéne. Már hajnali öt óra van, és nagyon türelmetlen vagyok. Kezdhetnénk végre?!

Meg sem tudtam szólalni ennyi pimaszság láttán. Én is korán kelő ember vagyok, de azért az öt óra még nekem sem ideális időpont a felkelésre. De hát itt volt ez a madár, felébresztett, és akárhogy is szerettem volna még néhány percet alvással tölteni, nem ment, jelenléte kimondottan feszélyezett, s csak jólneveltségem nem mondatta velem, hogy tűnjön el innen, tűnjön a házamból, örökre! Nem érdekel az Erdő, és nem érdekelnek a házakba gátlástalanul berepülő baglyok sem! Aludni akarok! Mindenki tűnjön el, de legfőképpen ez a magát Huhogó Hugónak nevező szélhámos! Mert ki is hiszi el, hogy ő az Erdő küldötte?! Kivel lehet elhitetni, hogy alá kell vetnie magát egy nagyon tollas madár akaratának, csak azért, hogy megmentsünk egy nem is létező erdei közösséget?! Talán csak velem. Amilyen béketűrő vagyok, még azt is szó nélkül hagynám, hogy Huhogó Hugó tényleg odapottyantson egyet az egeremre, hogy aztán keserves munkával távolítsam el onnan a nemkívánatos anyagot. Lehet, hogy ez a pottyantás tönkre is tenné az egeret, és hát bármikor vehetnék egy újat Dragon Tomi számítógépes boltjában, de miért is tennék ilyet, amikor még a régi is működik?!

Ezen a gondolatmeneten annyira felhúztam magam, hogy hirtelen megmarkoltam az elemes ébresztőórámat és a madárhoz dobtam. A látszólag lomha állat hirtelen felrepült, elegánsan kikerülte a feléje zúgó tárgyat, majd visszatelepedett az ágytámlára és még arra is volt ideje, hogy két szárnyát fülére tapassza, ezzel kímélje idegrendszerét az óra becsapódásával járó hanghatásoktól.

Ez az óra látta kárát Huhogó Hugó szemtelenségének…

Én persze még idegesebb lettem, mert ezt az órát nagyon szerettem, olyan lágyan és finoman tudta jelezni a felkelés idejét, először halkan, aztán fokozatosan erősödve pityegett füleimbe. A dobás nem tett jót neki, hallani lehetett, ahogy darabjaira hullik szegény, Huhogó Hugó idegtépő barátságának első kézzel fogható áldozataként.

– Ezt kár volt tenned – mondta csendesen. – Az órád is oda van, és én sem szerettelek meg jobban ezért a tettedért. Mikor tanulod már meg, hogy nem szállhatsz szembe az Erdővel? Az Erdővel, akit momentán én képviselek. És akivel szemben neked tartozásaid vannak. Nem emlékszel, hogy tegnap mit ígértél? Hogy megírod az Erdő történetét? Hogy nem leszel akarnok, hanem alázatosan követed utasításaimat, mindaddig, amíg azt nem mondom, elég?!

Lemondóan legyintettem, kikeltem az ágyból, és elindultam a konyhába, kávét főzni. A madár a fejem felett körözve követett és be nem állt a szája. Korholt, csak korholt szüntelen. Amikor túl közel repült hozzám, kezemmel hessegettem el, de persze ő nem tágított, csak mondta, mondta szüntelen.

– Remélem, a kávé után már hajlandó leszel dolgozni is valamit – kiabálta a tálalószekrény tetejéről. – Csak vesztegetem veled az időmet! Mondtam én a Varjúnak, meg a Vaddisznónak, hogy nem lesz ez így jó, ez az ember alkalmatlan, hogy rólunk írjon! Csak suta háziállatokról képes történeteket írni, mert azok fel sem fogják, miket állít róluk ez a firkász! De mi mások vagyunk! Mi aztán értjük a vadon szavát! Láttunk már ezt meg azt az Erdőben, bennünket nem lehet kifizetni egy érzelmes történettel vagy egy nyálas hepienddel! Érted már, te zugfirkász?! – kiáltotta végül, és csőrével megragadva felém hajított egy használaton kívüli fakanalat a tálaló tetejéről.

Elhajoltam a fakanál elől, ami végül is a mosogatóban kötött ki. Időközben a kávé is elkészült, kitöltöttem, és kezemben a csészével a dolgozószoba felé indultam. Szándékosan nem kérdeztem a betolakodót, hogy kér-e valamit és ez láthatóan felbőszítette.

– Nekem nem akartál valamit adni? – kérdezte fojtott hangon. – Legalább egy kekszet vagy egy vaníliás kockát? Láttam, hogy a frizsiderben rejtegeted őket, de nem kellene kínálnod néha a vendégeket, nehogy megsértődjenek?

– Te nem vagy vendég, pimasz madár – szóltam vissza, szájam szögletéből préselve a szavakat. – Téged senki sem hívott ide! Csak betoppantál, és azonnal sértegetni kezdtél. Nem tűröm tovább! Vagy megváltozol, vagy mehetsz, amerre látsz! Nem dolgozom olyannak, aki nem vesz komolyan. Én íróember vagyok, nem az Erdő rabszolgája! Fel is út, le is út barátom! A viszont nem látásra!

Huhogó Hugó percekig nem tudott megszólalni, még szinte levegőt sem vett, annyira szíven ütötte, hogy elzavartam. Tétován forgolódott egy darabig a dolgozószoba ajtajában, aztán mégiscsak beljebb billegett.

– Jól van, nem kell mindjárt ilyen érzékenynek lenni – búgta békítően. – Tudom, egy kicsit nyers vagyok, de ezt kívánja meg tőlem az Erdő! Éppen erről beszélek, ember! Hogy mi nem tudunk olyan simulékonyak lenni, mint ti, itt az emberi civilizációban! Idő kell ahhoz, hogy megértsük egymást, mindkettőnknek le kell győznie előítéletét a másikkal szemben!

– A te lópokróc modorod nem előítéletből, hanem a rossz neveltetésedből fakad! – kiáltottam, nem türtőztetve érzéseimet. – Nem támadhatsz le senkit azon a címen, hogy nektek most rosszul megy, ott az Erdőben! Bezzeg, amikor minden rendben volt, felénk se néztetek! Mindenki élte az életét, eszébe sem jutott, hogy mi van az emberi civilizációval, élnek-e, halnak-e a háziállatok! Hol voltatok, amikor az emberek állatokat kínoztak?! Hol voltatok, amikor megnyílt az első állatkert?! Sehol, barátom, akkor egyikőtök sem emelte fel a szavát a zsarnokság ellen! Félrenéztetek, hogy ne is kelljen látnotok társaitok mártíromságát!

– Ne folytasd, barátom, teljességgel igazad van – hajtotta le a fejét a madár, és ebben a pillanatban pontosan olyan kicsinek látszott, mint amilyen a valóságban is volt. – Nem avatkoztunk közbe, mert magunkat féltettük. Hogy ezek után mi jövünk sorra. Hogy lerohannak bennünket az emberek, és csapatostul kerülünk állatkerti társaink sorsára. Akkor még mit sem tudtunk flóráról és faunáról, a természet egyensúlyáról, amiket az emberek tanulnak az iskolában. Hogy nem akarnak mindenkit fogságban tartani, mert felborul a természet rendje. Hogy erdőket telepítenek, állatokat szaporítanak, csak hogy növeljék a zöld terület arányát a pusztasággal szemben.

– Ezt a tévedésünket szeretnénk most jóvátenni – folytatta, és láttam rajta, hogy mindjárt elerednek a könnyei. – Békét és szövetséget akarunk kötni az emberrel. Szeretnénk egymás mellett élni, nem pedig egymás ellen harcolni. Egy új életminőséget szeretnénk, de nem tudjuk még, hogyan fogjunk hozzá. Ezért kerestünk fel téged. Hátha segíteni tudsz azzal, hogy megírod a történetünket, és az emberek megismerik végre, kik is vagyunk valójában, mit is akarunk és hogyan! Küzdjünk együtt a fennmaradásért, ember és állat közösen, vállvetve!

Huhogó Hugó az utolsó mondatoknál mindkét szárnyával eltakarta szemeit, és hallani lehetett ziháló zokogását. Ebben a percben nagyon megsajnáltam. Már bántam, hogy korábban olyan kemény voltam vele, de mentségemre szolgáljon, hogy ennyi pimaszsággal szemben nem voltam felvértezve, és ez igencsak kiborított.

– Ha befejezted a sírást, elkezdhetjük a történet megírását – mondtam, és leültem a számítógép elé. – Ideülhetsz a monitorom mellé, de ha lepottyantod az egeremet, nincs tovább. Mehetsz haza, a tieidhez!

Nem kellett kétszer mondanom. A madár hirtelen abbahagyta a bőgést, szélsebesen az asztalhoz repült, és letelepedett a monitor mellé. Pár másodpercig a torkát köszörülte, s még mielőtt rászóltam volna, hogy ezt hagyja abba, mert idegesít, rá is kezdett a mesére.

 

3.

Kilencvenkét napig írtuk megállás nélkül a történetet. Nem hagytunk ki senkit és semmit. Megírtuk az Erdő igaz történetét, úgy, ahogy azt Huhogó Hugó az Erdei Tanács akarata szerint lediktálta.

Sokat segítettem neki a fogalmazásban, de hát éppen ezért fordult hozzám ez a szeleburdi madár. Huhogó Hugó nem volt gyakorlott fogalmazó, ez meg is látszott közös munkánkon.

Állandóan újrafogalmazta a mondatokat, vissza-visszatért a már elkészült részekhez és kicserélte a szavakat, úgy, hogy már az egész mondatnak sem lett értelme. Voltak olyan történetek, amelyeket nekem kellett szavakba öntenem, őt annyira elöntötték az érzelmek, hogy csak huhogni és krákogni tudott felfokozottságában.

Szóval, egy kínkeserv volt az egész, amit ez az állat produkált. Amikor megelégeltem próbálkozásait, magam fogtam hozzá a mondatok újraértelmezésének, amit a csökönyös madár el is fogadott.

Írtunk a levegő, a föld, a víz állatairól, meséltünk mindennapi életükről, barátságukról, ellenségeikről. Írtunk az íratlan törvényről, amelyet az Erdei Tanács tagjai képviselnek és igyekeznek betartatni minden erdei lénnyel. Hangsúlyoztuk a Tanács elkötelezettségét az Erdő megmentéséért, részleteztük, ki mit tesz azért, hogy e társadalom fennmaradjon.

Itt, ennél az asztalnál és ezen a gépen született az Erdő igaz története…

Szóvá tettük az embernek az Erdőhöz való viszonyát is, nem hagyva ki belőle a vadásztársaságok közvetlenül fenyegető jelenlétét. Elismerően említettük Jakabfy Jakabot, a kislacfalvi vadászt, akinek szerződése van az Erdővel – csak csendben mondom el, én erről tudtam, megírtam, de igazából soha nem hittem el -, s példaként állítottuk más vadászközösségek elé e páratlan embert.

Nem hagytuk ki az erdei állatok rossz szokásait, negatív vonásait sem. Ezekről úgy beszéltünk, mint amelyek megváltoztatandók, és e változásra az Erdei Tanácsnak konkrét elképzelései vannak. Elsősorban az erőszak leküzdését tűzte ki fő célul a Tanács, hogy az Erdő mindenki számára biztonságossá válhassék.

Szót ejtettünk az állat és ember kapcsolatáról is, amely jelenleg nem mondható éppen zavartalannak, konfliktusmentesnek. Nem tagadtuk, vannak esetek, amikor nem az ember a bűnös e kapcsolat kedvezőtlen alakulásában, hanem az állatok hagyják figyelmen kívül, hogy más társadalomba tévedtek, olyan helyre, ahol már nem az Erdő, hanem az ember törvényei érvényesek.

És mindig ebből van a baj! A határok figyelmen kívül hagyásából! A más minőség el nem fogadásából! És ez elsősorban az Ember hibája! Az Emberé, aki ésszel, gondolattal él, ellentétben az Állattal, aki ösztönlény. Kinek kellene jobban vigyáznia?! Kinek kellene először közelednie?! Hát az Embernek!

De nem teszi! Még saját embertársait sem becsüli, átgázol azokon is, ha érdeke úgy kívánja. Akkor mit is várunk el egy sokkal több problémát hordozó Ember – Állat kapcsolattól?! Hogy azonnal működjön? Hogy világbékét hozzon, amelyben az állatok kivívják az ember megbecsülését, és megvalósul a fajok közötti egyenlőség?!

Erre nem érett még meg az idő, de törekedni kell e megoldás felé! Vannak már példák a világon, csak többet kell beszélnünk róla. A tudósok manapság rongyosra beszélik a szájukat, hogy a nagy küzdelemben egyszer csak azt vesszük észre, elfogytak földi világunk állatai, és csak a puszta föld marad, egy elnéptelenedett sivatag! És akkor hiányozni fognak az állatok, mind, egytől egyig!

Ezt kellene megelőzni, ezt kellene meg nem történhetővé tenni! Ezért kell megkötni a Nagy Szerződést Ember és Állat között! Ezért születik, erről szól ez a nagy mű is, az Erdő Története, a Nagy Együttélés Lexikona!

Az Erdő számára nem elfogadható megoldás, ha minden állatból háziállatot csinálnak az emberek. Rettentő ellenérzés van az Erdő részéről a vadasparkok irányába is, nem beszélve az állatkertekről, még ha az emberek úgy is hiszik, hogy sikerült visszaadniuk az ott élő állatok számára eredeti környezetüket.

Ez pontosan olyan, mintha az embereket lakásukból egy ketrecbe terelnék, és elvárnák tőlük, hogy természetesnek vegyék, miszerint lakásuk fala helyett acélrács van, és bárki, bármikor beleláthat mindennapi életükbe. Előnynek hoznák fel, hogy így jobban kommunikálhatnak a szomszéddal, vagy nem kell kopogni, ha sót vagy cukrot kérnének kölcsön, elegendő lenne átkiáltani a szomszéd ketrechez, hogy dobná már át, kedves szomszéd, azt a kisebbik szóróját?!

Aztán írtunk a végleges, a megnyugtató megoldásról, az emberi és állati társadalom békés egymás mellett éléséről. Jó példákat hoztunk a múltból és jelenből, a közös létért tenni is képes emberek és állatok nevét említettük tucatszám.

Végül listát írtunk, ki mindenki állt már az Ügy mellé, ki mindenki adta nevét e mozgalomhoz. Volt ebben a listában ember is, állat is. Huhogó Hugó úgy tervezte, hogy fokozatosan töltjük fel képekkel az albumot, amelyben e hírességek arcképei szerepelnek majd. Ekkor hallottam először Morciról, az emberként nevelt kismajomról, aki rengeteget tett már a világ állattársadalmáért. Huhogó Hugó is csupán hallomásból ismerte, de amit elmondott róla, nagyon megérintett. Már akkor elhatároztam, egyszer megírom Morci történetét.

Így telt el a kilencvenkét nap, és mi elégedetten dőltünk hátra az utolsó nap utolsó órájában. Dolgunkat bevégeztük, a mű megszületett. Most már minden az érintetteken múlik…

 
 

4.

– És most fogalmazzuk meg a Kiáltványt! – mondta Huhogó Hugó a kilencvenharmadik napon, amikor hosszú idő óta először végre sikerült úgy istenigazából kialudnunk magunkat. – Ez majd megadja az egész alaphangját. Ebből mindenki érteni fogja, mire megy ki a történet. Az Ember és az Állat viszonyára. Utalunk majd arra is, hogy a Kiáltvány nem más, mint előszó a Nagy Együttélés Lexikonához, a nagy műhöz, amelyet mi hoztunk létre, barátom!

Sikerült is rövid három óra alatt megalkotni a Kiáltványt, ezt a rövid, de velős felhívást az állatok és emberek viszonyának rendezése érdekében.

Ez az írás pedig a következőképpen szólt.

Kiáltvány

Az erdei állatok és egyéb erdei lények sorsa
rendezésének érdekében

Alkotta, és tollba mondta: Huhogó Hugó, az okos bagoly
Lejegyezte: Mesemondó Boldizsár, érdemes író és állatbarát

A világ nemcsak emberekből és háziállatokból áll, vannak még a Földön vadon élő fajok is, amelyeknek éppen olyan joguk lenne a teljes élethez, mint az Embernek és a hozzá csatlakozott kiszolgálóiknak!

A vadon élő állatok fokozatosan elvesztik életterüket, az Erdőket, legelőket, szavannákat és pampákat, amelyért egyértelműen az ember a felelős! Meddig tűrjük még, állattársaim, ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a féktelen tombolást, amely létünk ellen folyik nap, mint nap!

Az emberek egyre több területet vonnak be saját életterük növelésére, és ezt az állatokéval szemben teszik. Szükségleteik kielégítésére fákat vágnak ki naponta ezresével, nem törődve az otthonukat vesztett erdei lakókkal!

Csak itt, Kislacfalván és a környéki településeken több száz hektárt irtottak ki iparszerűen az elmúlt évtizedekben. Folyik ugyan valamiféle visszatelepítés, de nagyon gyéren és időben késve, ami nem oldja meg az állatok életének folytonosságát szülőföldjükön. Ezért tömegesen menekülnek más vidékekre, de megoldást ott sem találnak, mert a pusztítás mindenhol jelen van!

 Az ember nem törődik az állatokkal!
Ketrecben akarja látni őket, vagy vadasparkban!

Az ember maga a pusztítás!

 Nem akarjuk, hogy erdőinkből vadasparkokat csináljanak, amelyekben számozottan élnek a vadállatok! Nem akarunk kulcsos állatok lenni, akinek ember alkotta házakban kell élniük, csak azért, mert az embert semmi sem korlátozza az erdők pusztításában!

Tisztában vagyunk azzal is, hogy az ember lényegében nem az állatokat akarta kiirtani az erdőkből, eredetileg nem ellenünk irányult az egész. Ezt kívánta az emberek által létrehozott vadásztársaságok érdeke is, ahol kegyetlen emberek tervszerűen lövöldöznek az erdő vadjaira. Nem! Az embereknek az erdő kellett, a fa, mint alapanyag. De nem törődtek vele, hogy a fával együtt az állati társadalom is pusztulni kezdett. Mert az erdő a mi lakóházunk, otthonunk, élőhelyünk! Ha az pusztul, mi is pusztulunk!

Az Erdőnek azonban mára elege lett mindebből, és viszontválaszra készül! Mi, az állatok szószólói, elhatároztuk, hogy felvesszük a harcot az emberek zsarnoksága ellen, és saját fegyverüket fordítjuk ellenük.

 Ez pedig nem más, mint a kommunikáció és a nyilvánosság, maga a média!
Ezt kapjátok ki, emberek!

 Bölcseink végiggondolták a lehetőségeket, és döntöttek. Az egyenes harcban esélytelenek vagyunk, mert az ember fegyvereket alkotott saját védelmére. Ilyen eszközük az állatoknak nincsen.

Egyetlen dolog van, amitől az ember úgy fél, mint erdei vad a tűztől: a média! Az egyes ember attól fél, a média elmondja róla, hogy nem a többi ember elvárásai szerint él. Igaz ez szervezetekre, tájegységekre, országokra, sőt földrészekre is! Ki ne hallott volna Afrikáról, ahol a hírek szerint a lakosok kiirtották ősi állataik nagy részét?! Ők sem vittek véghez több gonoszságot, mint máshol, róluk mégis többet cikkezett a sajtó, könyvek, filmek készültek, amelyekben számos állat történetét örökítették meg erre hivatott újságírók!

Ezért kell nekünk a nyilvánosság, mint az embernek egy falat kenyér! És ezzel ütünk a kutyán is! Aki csak ugat ránk, és ellenségként kezel bennünket, erdei állatokat, egytől egyig!

Kötetben adjuk ki élettörténetünket, s minden állatot megillet ebből annyi oldal, amennyit az Erdei Tanács megszavazott! Erdei társaink választhatnak, hogy versben vagy prózában írjuk meg történeteit, továbbá jogosultak egy rövid videofilmre, amelyben tetszőleges családtagot szerepeltethetnek, az általuk kiválasztott helyszínen és témában.

Az Erdei Viselkedési Kódex szerint tilos videóra venni harci jeleneteket, más erdei lakótárs kergetését és zsákmányul ejtését, hangos káromkodást, farvakarást, orrturkálást, vagy túlzottan nagy ásítást. Tilos továbbá közvetlenül belenevetni a kamerába, azt csavargatni, szájba venni, az objektív védőkupakját elfogyasztani.

Az Erdei Tanács egyáltalán nem javasolja filmre venni a zokogó családtagokat, a turkálás közben vadultan marakodó vaddisznótestvéreket, a mézes tobozért egymást püfölő medvebocsokat, a sündisznót labdaként használó farkasfiakat, hogy csak néhány példát említsünk, mert ezek a jelenetek félreérthetően ábrázolhatják az Erdőt, így felkelthetik az illetékes ombudsman figyelmét, aki alig várja, hogy tiltakozhasson valami miatt.

Csak az Erdei Tanács által kiadott Viselkedési Kódex alapján fogadunk el jelentkezéseket az Erdő történetét megörökítő kötetben való szerepléshez! Amely erdőlakó ezt magáénak ismeri el, és betartja rendelkezéseit, szereplője lehet a történeteknek.

Minden alom beszélje meg és állítsa össze a családi cselekményt! Úgy számoljanak, hogy makkra vetítve határozzuk meg a részvételi díjat! Előzetesen a percenként negyven makk bekerülési költség hangzott el, ami csupán egy tájékoztató adat. Előfordulhat, hogy ennek többszöröse lesz a végleges összeg, tehát előre szólunk, senki se támadjon bennünket, szervezőket emiatt.

Felhívjuk a tisztelt erdőlakók figyelmét, hogy az elkészült mű szerzői és kiadási jogát az Erdei Tanácsra hagyományozzuk. Mindenféle utánnyomás, fénymásolás, vagy bármilyen más sokszorosítási módszerrel való terjesztés tilos! Az Erdei Tanács már elkészítette a mű eladásából származó bevétel felhasználási tervét, amely keretében minden egyes erdőlakó részesedni fog a befolyó pénzből!

Erdő állatai, egyesüljetek!
Küzdjünk együtt az Erdő felemelkedéséért, függetlenségünk megőrzéséért!

Döntsetek és jelentkezzetek! A jelentkezéseket és a Szerkesztőbizottság működési költségeihez való hozzájárulásokat az Erdei Tanács tisztására várjuk. Ott Medve és Őz lakótársak várnak benneteket szeretettel!

Farkas és Vaddisznó kollégáink a háttérben maradnak, így nyugodtan jöhettek családostul. A jelentkezési lapok leadása után mindenkit vendégül látunk finom falatokkal.

Akkor hát, mozdulj, Erdő, védd magad, nincs jövője annak, ki otthon marad!

 

 

5.

Az utolsó mondatoknál már reszketett a kezem, érzelmileg annyira igénybe vett a Kiáltvány megfogalmazása és számítógépbe írása. Sóhajtva engedtem el az egeret, Huhogó Hugó pedig lehunyta szemét és percekig úgy maradt.

Aztán átolvastuk egyszer, kétszer, háromszor, és mindannyiszor javítottunk rajta itt-ott, egy vesszőt, egy kötőszót, és egyre tökéletesebb lett a mű. Mindketten elégedettek voltunk, és hirtelen cinkosan összenevettünk.

– Na, mentsd rá ezt is meg a művet is egy pendrive-ra – mondta a madár olyan természetességgel, mintha látogatását megelőzően éppen egy számítógépes programozói főiskolára járt volna. – Látom, te is vásároltál a legújabb fajtából, ami akkora, mint egy szösszenet. Ez nagyszerűen el fog férni a szárnyam alatti kis bőrtáskában, a szemüvegem mellett. Mentés után pedig üsd ki a fájlt onnan, a Kiáltvánnyal együtt. Nem maradhat nyoma, hogy itt jártam, érted?!

Már válaszolni akartam, hogy én ezt a pendrive-ot nem kevés pénzért vettem, és nem szívesen válok meg tőle, de ahogy Huhogó Hugóra néztem, elment a kedvem ettől a választól. Egyrészt, mert nem akartam irigynek és kisstílűnek tűnni, főleg egy ilyen emelkedett hangulatban, mint amilyenben a Kiáltvány megfogalmazása után kerültünk, másrészt kezdtem úgy érezni, hogy tartozom ennyivel az Erdőnek, az Erdő lakóinak, ez az én hozzájárulásom sorsuk jobbrafordulásához…

Mialatt a pendrive-ra mentettem a fájlt, Hugó izgatottan toporgott és tűrte, hogy a szárnya alatt lévő kis bőrtáskába behelyezzem a méregdrága eszközt.

– Remélem, nem csaptál be és nem maradt példányod a műből! – nézett rám szúrós szemmel Huhogó Hugó. – Nem szeretném, ha kijönnél vele a Könyvhétre, hogy learasd a babérokat helyettem! Mert akkor vége a barátságunknak!

Megnyugtattam a madarat, hogy szó sincs erről, nem maradt nálam egyetlen példány sem, mindent a pendrive-ra másoltam. Aztán a pendrive-ot tartalmazó kis bőrtáska fedelét még egyszer megigazítottam, majd egy szelíd mozdulattal megadtam a madárnak a kezdőlökést az indulásra. Huhogó Hugó, az okos bagoly nem tétovázott, a magasba lendült. Még két kört tett házam kéménye körül, majd szélsebesen távozott az erdők felé, északra.

Egy darabig néztem utána, aztán visszamentem dolgozószobámba. Leültem a számítógépemhez, de nem kapcsoltam be, csak csendesen néztem magam elé. Gondolatban újrapörgettem az elmúlt napok eseményeit, szinte percről percre fel tudtam idézni mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy ez a szeleburdi, de mégis rokonszenves madár a kéményen át bepottyant az életembe.

És ekkor tisztelni kezdtem őt. Tiszteltem bátorságát, hogy volt mersze meglátogatni engem, és rávenni arra, írjam meg az Erdő történetét. Tiszteltem kitartását, hogy képes volt újra és újra elmondani nekem az erdő történetét, mindaddig, amíg kerek, egész mondatokat nem tudtunk fabrikálni zagyvaságaiból.

És végül tiszteltem önfeláldozását, amiért magára vállalta az Erdő gondjait, a szószóló nehéz szerepét, ezt a hálátlan feladatot.

Egy idő után felriadtam ebből a réveteg emlékezésből, és bekapcsoltam a számítógépet. Egyenesen a törölt elemek mappájához léptem, és egy gombnyomással visszaállítottam az Erdő történetét tartalmazó fájlt a helyére.

Mert azért egy példányhoz nekem is jogom van!

Még az is lehet, hogy tényleg kiadom.

Vagy megfilmesítem!

Vagy egyszerűen csak elmesélem mindenkinek, történetről történetre, hogyan is élnek ők az Erdőben! Hátha az emberek mindezt megértik, és abbahagyják az Erdő pusztítását!

Ki tudja?!

Én mindenesetre reménykedem. És kész vagyok arra, hogy tovább írjam a történetet. Kész vagyok arra, hogy Huhogó Hugóval ismét találkozzam, és összeszokott szerzőpárosként újat alkossunk. És most már arról is írjunk, hogy mindaz, amit leírtunk, jó irányt vett, az egyesség megszületett!

De ha ez a szeleburdi madár nem jelentkezik, én akkor is tovább írom az Erdő történetét! Csak akkor a saját verzióm szerint! Ezért figyeljétek a könyveimet, mert ti is sok mindent megtudhattok az állatokról!

Jó olvasást mindenkinek!

Legyetek jók, ahogy Veronka néni mondaná! Őt egy farkas mentette meg, hát nem elég bizonyíték ez?!

Nekem igen!

Most már tényleg a viszontlátásra! Ne felejtsétek leoltani az olvasólámpát, mielőtt elaludnátok!

A viszontlátásra, gyerekek!

 

 

 

 

 

A történet része Renkó Ferenc: Kislacfalvi történetek I-III. köteteinek

Nézd meg ezeket is:

http://rhenportal.lapunk.hu/

http://rhenpixx.lapunk.hu/

https://rhenportal.cafeblog.hu/

https://kislacfalva.cafeblog.hu/

https://grimaszkapitany.cafeblog.hu/